Domb tetején, csinos házikóban élt a varázsló. A domb körül naphosszat sürgött-forgott a város, de a dombtetőn, a méltóságteljesen zöldellő tölgyesben, madárcsend és virágos béke honolt.
A varázslónak volt egy gyönyörű, fehér, hosszúszőrű cicája: angóramacska. Gazdája Fehér Nórának nevezte el, s még dalt is szerzett, költött hozzá az ütött-kopott fekete zongorán:

Az én cicám Fehér Nóra,
oly ábrándos és angóra,
s elüldögél vidám órán
fent a fekete zongorán!

Még azt is megtette olykor, hogy a cicát fehérruhás leánnyá varázsolta át. A szép leány macskatarmészete, persze, megmaradt: nem az ifjú legényeket leste, hanem az ágakon ugrabugráló madarakat.

Egy napon nagy baj történt. A varázsló lement a dombról kenyeret, vajat, szalámit és egynéhány mást vásárolni. Hetykén, könnyelműen ott akart átvágni az úttesten, ahol tilos. Úgy gondolta: rá nem vonatkoznak a közlekedési szabályok, hiszen bármikor át tud változtatni egy hatalmas kamiont pici játékautóvá.
Ezt nagyon rosszul gondolta!

Ahhoz, hogy ilyen varázslat sikerüljön neki, - időre volt szüksége, de ezt az őrült sebességgel feléje rohanó kamion nem várta meg. Elgázolta a varázslót, aki, szegény, meghalt.

A ház a nekibúsult, könnyező cicára, Fehér Nórára maradt.

Ravasz Mátyás azonban, az uzsorás, hírét vette a dolognak, és írást hamisított, amely szerint a varázsló nagy összegű pénzzel tartozik neki. Még tanúkat is szerzett, két sötét lelkű alakot, akik némi pénzecskéért és borocskáért a csillagokat is lehazudták volna az égről.

Talán felesleges mondanom: a varázslónak semmilyen közös ügye nem volt Ravasz Mátyással. A kapzsi embert csak látásból ismerte, ilyesfélékkel még csak szóba sem állt.

Az uzsorásnak azonban sikerült megtéveszteni a bírót, és neki ítélték a ház berendezését. El is cipeltetett Ravasz Mátyás minden mozdíthatót, és amit lehetett - eladott. Fehér Nóra, a szép angóramacska, azonban megtetszett neki. Hazavitte és kincsesládájára ültette dísznek. Hanem ezt követően különös dolgok történtek Ravasz Mátyásnál.
Jött például egy szegényember, aki pénzt vett kölcsön Mátyástól, de még nem tudta visszafizetni. Ravasz Mátyás nagymérgesen rivallt rá:
- Akkor elbúcsúzhatsz házadtól, kertedtől...

Ekkor nézett az uzsorás szemébe a bűvös tekintetű angóramacska. Az uzsorás zavartan folytatta, akarata ellenére egészen más hangon és másképpen:
- ...azaz elbúcsúzhatnál, ha én valamiféle lelketlen szörnyeteg volnék, de nem vagyok! Ráérsz fizetni, barátom, ha majd munkát találsz... Megértem én: nem könnyű öt gyereket eltartanod!

A szegényember meglepődött, köszönetet mondott.
Ilyen jelenet többször megismétlődött. Az uzsorásnak viszont lassan derengeni kezdett: valami titkos összefüggés lehet az ő akaratlan jószívűsége, kincsesládája eddigieknél mérsékeltebb gyarapodása, és az angóramacska között. Kitett hát a kapura, meg a környező fákra egy hirdetést:

GYÖNYÖRŰ ANGÓRAMACSKA ELADÓ! Ért angolul , németül , spanyolul , egérfogásban nagymester!

A hirdetést megpillantotta Kabátos Kálmán, aki nagy raktár vezetője volt. A raktár azonban nem volt az övé. Tulajdonosa másik országban lakott, onnan küldözgette neki raktározási hadparancsait, s legutóbb azt írta: a raktárban éjjel mindig legyen macska, mert az egerek kárt okozhatnak!
A raktárban ugyan egy fia egér sem volt, lévén az irdatlan nagy raktár kizárólag pezsgősüvegek szálláshelye.
Az egerek ugyanis itt nem leltek semmiféle ennivalót, a pezsgősüvegeket nem is tudták volna kinyitni. Ám a parancs, az parancs, akié a raktár azé az első, közbülső, meg utolsó szó. Megvásárolta hát Kabátos Kálmán Ravasz Mátyástól Fehér Nórát, az angóramacskát.

Fehér Nóra a raktárban nem érezte jól magát. Egerek nem voltak, ennivalót szűkösen kapott, nappal vasketrecben tartották. Éjjel kiengedték ugyan egérfogásra az egértelenbe, de a szomorú sorsú éjjeliőr, Kopott Vince , utálta az embereket és állatokat egyaránt. Fehér Nórába belerúgott, és seprűvel végigseperte a cica hófehér bundáját.

Az angóracica belenézett az éjjeliőr zavaros szemébe, mire a mogorva ember kissé megenyhült. Sőt: adott a cicának egy darab szalonnát, majd pedig készségesen kinyitott előtte kisajtót, nagyajtót, kiskaput, nagykaput. Az éjjeliőr segítségével jutott át Fehér Nóra szerencsésen az udvaron, ami azért említendő meg, mivel a raktár környéke "KUTYÁVAL ÕRZÖTT TERÜLET!" volt. Egyszóval: Fehér Nóra mindörökre eltávozott a komor hangulatú, kutyaugatással körülvett raktárépületbõl.

Igen, de esett az eső, sőt, zuhogott. Az éjjeli felhők gomolygó, fekete szemébe hiába nézett Fehér Nóra bűvös tekintete, az eső nem állt el. Így érte utól a hajnal, majd a szürke reggel, délelőtt.

Délben iskolásgyermekek pillantották meg a gazdátlan cicát. Nagyon megörültek neki. Testvérek voltak , kisfiú és kislány, Máté és Szilvike. Hazafelé indultak, most már a cicával. Elhatározták: hirdetéseket tesznek ki, hátha mégis van gazdája a cicának, és az most otthon szomorkodik miatta. Ám, ha nem sikerül megtalálni a gazdáját, náluk marad!

Fehér Nóra szívesen ment velük, azaz nem is ment, mert a nagyobbik gyerek, Máté, a karjaiban vitte. Testvére, Szilvike, időnként szeretttel meg-megsimogatta a cicát.

A legkisebb testvér, Fannika, otthon volt. No, hogy ő mint örült a cicának, - azt nem lehet szavakba foglalni!

A szülőknek is tetszett a cica. Az édesapa, sajnos, most csak alkalmi munkákból tudott egy kis pénzt szerezni, pedig tanult, jól képzett ember volt. Két éve még mérnökként dolgozott egy közeli gyárban. Az édesanya varrással keresett olykor-olykor némi pénzecskét, de szegény emberek laktak arrafelé, inkább maguk varrtak ruhát maguknak, mintsem varrattak.

Az apa elmesélte a vacsoránál, hogy holnap ismét állásért jelentkezik egy gyárban, de fél elmenni. Úgy érzi: az ő munkája már senkinek sem kell...

Fehér Nóra az apa szemébe nézett, és a cicaszem bűvös sugarai így beszéltek:
- Légy magabiztos, határozott! Te, igenis, nagyon jól érted a munkád, szorgalmas vagy és becsületes! A gyárnak megtiszteltetés, hogy ilyen kiváló szakember jelentkezik nála.

A bűvös erejű cicaszem varázslata hatott. Az apa másnap nevetve, boldogan mesélte vacsora előtt: azonnal felvették. Igaz, ezúttal ő sem ismert magára: nem tétovázott, ahogyan máskor, hanem nyugodtan felelt a kérdésekre. Válaszait tisztelettel hallgatták, bólogattak és még aznap munkába állhatott.

A gyerekek sokat játszottak a cicával. Sohasem bántották, hanem simogatták, dédelgették, még szűkös uzsonnájukat is megosztották vele.
Ám Fehér Nóra is kitett magáért! Belenézett Máté nyugtalan szemébe és a fiú máris úgy érezte: kitűnően meg tudja írni a leckét, a történetet az erdőben eltévedt kismalacról, pedig az előbb még egy használható mondat sem jutott az eszébe... Hiszen ez a kismalac nem közönséges kismalac, oldalán tarsoly és kard, malackirályfi ő és.... Máté tolla vígan száguldott a papiroson, majd pedig átmásolta a történetet a füzetébe. Másnap nagy sikere volt az iskolában: a tanító néni kétszer is megdícsérte az ügyes fogalmazásért.

Szilvikét a számtanpéldák megoldásában segítették a cica bűvös szemsugarai, Fannikát pedig abban, hogy mint neveljen szelíd szóval jobb kisfiút játszótéri pajtásából, az olykor igencsak rosszalkodó, durcáskodó, másokra homokot szóró Benőkéből.

Beköszöntött a tél, leesett az első hó. Kint fehér volt a táj és bent, Fannika ölében, fehér volt a cica, Fehér Nóra, aki arra gondolt: milyen kár, hogy a Varázsló meghalt, pillanatnyi meggondolatlan tette örökre elvitte az ismeretlenbe, s így nem láthatja ezt a kedves családot. A Varázslatok Nagymestere, volt gazdája, biztosan sokkal szebben meg tudná fogalmazni azt, amit ő most cicaszívében érez, azt, hogy a szeretet a legcsodálatosabb és legboldogabbá tevő varázslat.

Fehér Nóra, az angóracica bűvös szemeiben könnycsepp jelent meg. Újra és újra a Varázslóra gondolt, és arra a dombtetős, fákkal, virágokkal, madarakkal körülvett házikóra...

Mit tehetünk? Az élet márcsak ilyen: boldogságunkban is velünk van egy varázslatos bánat azokért, akiket szerettünk, és akiket a Halál - a legszomorúbb, legrejtelmesebb, legtitkosabb varázslat, - elvitt valahová messze-messze az ismeretlenbe.