A tyúkmamának tizenkét kíváncsi kiscsibéje volt. A tizenkettedik, Csibibibi Panna, túlságosan is az.
Ugyanennek a tyúkmamának tizenegy többé-kevésbé szófogadó csibéje volt, meg egy kevésbé szófogadó tizenkettedik: Csibibibi Panna.

Panna viszont ügyesen verselgetett. Őt tyúkmamája költötte ki, ő meg ilyesféléket költött:

Kis kurta kukacot fel-fel ki csíp?
Csibibibi Panna az, aki csíp!
Ügyes vagy Csibibibi, csípj csak, csípj!
Dícsérgessétek a Csibibibit!

A tyúkmama csemetéi lelkére kötötötte: ne menjenek át a szomszédba, az ismeretlen világba. Tizenegy csibe lelkén, ha olykor kilengett is, megmaradt az odakötött intelem: nem mentek át. A tizenkettedik azonban, Csibibibi Panna, így rímelt a kerítésnél:

Kerítés, kerítés…
Remélem: van itt rés!

Volt rés, meg is találta. Átbújt a szomszéd kertbe. Ott tálat lelt,
benne kölesmagokkal. Rögvest kifutott kis csibetüdejéből:

Rezgő kukoricaszár!
Kinek áll itt ez a tál?
No, kinek is? No, kinek?
Csakis Csibibibinek!

Nem volt igaza ugyan, mert a tál nem rá várt, de senki sem világosította fel tévedéséről. Megevett néhány szem kölest, ám kíváncsisága máris továbbhajtotta.
Találkozott egy kutyaóllal, abban meg Bundással, az igen bundás ebbel. Bundásnak megtiltották a csibehajszolást, így Csibibibi megjelenése nem
váltott ki belőle érzelmeket. Mit ér a csibe, ha nem kergethető?! Ásított egyet. Csúfolta is Csibibibi:

Bamba kutyus ásít.
Kéne ide másik,
amelyik nem ásít,
kukacot kiás itt!

Igaza volt Csibibibinek? Hát ásóval tényleg nem szokott ásni Bundás, de becses lábaival igen: el szokta ásni a felesleges csontokat szűkösebb napokra…

A napon sütkérező Micu cica sem nyerte el Csibibibi tetszését.Igy csúfolta:

Sütkérezik a cica.
Rajta vékony farkinca.
Bogár billeg bajuszán.
Nevessetek e cicán!

A versike egy pillanatra félig igaz lett, mert az egyik arrafelé szálló bogárka megakadt a cica bajuszán. A cica azonban bekapta. Egér- és bogárfogásra ugyanis engedélye volt a háziasszonytól, csibefogásra viszont nem. Ez utóbbit most - a csúfolódó Csibibibi láttán - igen sajnálta.

Nagyúr közeledett, csupasz nyakkal, kékeszöld, majd egyre haragosabb pirossá színeződő lebernyeggel: Pulyka Pál. A szigorú háziszárnyas maga is költőféle lehetett, mert félelmetes hangon trúrúrúzta Csibibibinek:

Téged mindjárt ördög rúg!
Rákezdem a trúrúrút!
Túrós rúd, rút, rúgós ló!
Trúrúrú és trúrúró!

Megijedt a kiscsibe, futott a kerítéshez:

Kerítés, kerítés!
Hol a rés?! Hol a rés?!

Rálelt a résre, visszabújt rajta. Hű de örült neki tyúkmamája, aki már jóideje kereste, hívogatta! Előbb megszidta, utána szárnyai alá fogadta ijedt csemetéjét. Sőt! Okítására - bár ilyet eddig nem tett még! - versikét is költött:

Azért van a kerítés,
hogy te itt légy, ne ott és
ne ijesszen Pulyka Pál,
ki oly gőgösen járkál!
Így hát: te itt, ne ott! Na!
Hallgass okos kotkotra!

Lehet: e versike nem fog beiratkozni a baromfiirodalom gyöngyszemei közé, de a tyúkanyó nem is emiatt aggódott, hanem kiscsibéje, Csibibibi Panna miatt!