Egérke futott a mezőn. A Szél el akarta kapni a kis bajszos farkincáját. Kergette, kergette, de megfogni nem tudta. Hol itt, hol ott tűnt fel az egérke, majd eltűnt egy kis lyukban. a hajlongó fűszálak között.

- Ó! - bosszankodott a Szél. Megint elszalasztottam! Besurrant a palotájába!
- Miért kergeted ezt a kisegeret? - kérdezte a magasból éppen cseperegni kezdő Eső.
- Nem közönséges egér ő, hanem az Egérkirály! - felelte a Szél. Pici aranykoronát visel a fején. Föld alatti palotája pedig ugyancsak mély.Talán csak a pokol van mélyebben... Megkérdezném tőle: találkozott-e már ördögökkel?

- Én is látni szeretném az Egérkirályt! - döntötte el az Eső. Megkérdezném tőle: igaz-e, hogy a pokolban időnként tűzeső esik. No most ürgeöntés helyett egéröntés lesz: kibújtatom palotájából őfelségét és őfeleségét! Hívom is a rokonságom. Gyertek ide Permeteg Palika, Szitáló Sziszike, Zivatar Tivadar, Zuhé Zebulon, Zápor Áron!

Jöttek azok valamennyien. Mikor megtudták miről van szó, nekiálltak buzgólkodni. Tódult a sok-sok víz a mezőre, s így az egérlyukba is. Tó lett a széles mezőből, sőt: minitenger.

Hanem micsoda csudabuda! A föld alól elegáns hajócska úszott ki a vízre. Főárbócán zászlócska lobogott ementáli sajtos királyi címerrel, a hajón meg száztizenkét egér szorgoskodott matrózruhában, és az Egérkirály főmatrózruhában. Csinos egérlánykák futottak ide-oda, segítettek a matrózoknak.

Meglepődött a Szél, elámult az Eső és egész rokonsága. Mire észbekaptak: a kis hajó elhagyta már a mezőt, bevitorlázott a fák közé, az erdőbe. Ki nem hozza onnan sem Szél, sem a magasból leeső esőnépség!

Mérges lett a Szél, amiért nem tudta fülöncsípni az Egérkirályt. Rázta-rázta az erdei fákat, az egyikről piros, édes vadcseresznye hullott le, jutott abból bőven a hajócskára is. Az egérkék tapsoltak, cincogó matrózdalokat énekeltek. Az Egérkirály kiosztotta a sajtdíjakat derék árvizi hajósai között.

A Szél - mit is tehetett volna mást? - karonfogta a felhőalakban gomolygó Esőt, és elsétáltak a tájról. Annyit lehetett csak hallani, hogy az Eső mesébe kezd: ez s az az eset mint is esett, ki mit, kiket s miért lesett...

A kitisztult kék égre megérkezett a Nap. Barátságos fénnyel csillogtatta az Egérkirály koronáját. Az egérkék evezőlapátot ragadtak mancsukba, mert a Szél már nem volt sehol, így nem vitorlázhattak. A hajó kikötött egy vadrózsabokornál. Hamarosan nagy meleg lett, elpárolgott a víz, felszáradt a föld. Újra mező lett a mező, minitengerből maxiruhás virágtengerré változott.
A lovagias egérfiúknak köszönhetően minden egérlány fejecskéjén csinos kendőként vadrózsaszirom virított.

Hanem az egérfogak az egérlánykáknál is ördöngősen csintalanok: úgy vélik, hogy még e kelendő kendő is egérbendőbe teendő. Előbb, persze, meg kell rágni.

Eltűntek a lányegerek fejéről a rózsaszín vagy fehér vadrózsaszirmok, de sebaj! Az egérlányszívekben ottmaradt e kis hajókázás emléke, a nyári erdő-mező fenséges szépsége, - és az is, hogy milyen lovagiasak, kedvesek voltak hozzájuk az egérfiúk.

No egyszóval: ez volt ám a jó kis kaland, hirdesse vígan a harang!

Majd biztosan hirdeti is, de egyelőre csak a bújócskahangú kakukk kakukkolt.