A róka egy pár csizmát talált a tóparton. Nem tudta mit csináljon vele, de azért hazavitte.
Később egy ember jött ki a vízből, ruháját megtalálta a bokor alatt, de a csizmáját hiába kereste. Nem tudta mit csináljon, de végül rájött: haza kell ballagnia mezítláb. Otthon felesége ugyancsak szidta: sokba került a csizma, most vehetnek másikat, ha lesz rá pénzük.

Rókaasszony is elégedetlen volt az urával:
- Ó, te csalamádé-málé! Te féltyúkeszű! Ilyen takaros csizmával madarat foghattál volna! Szaladj vissza a tóhoz, és meg ne lássalak viziszárnyas nélkül, különben te fogsz szállni, a rókalyukból kifelé!

A róka elrohant a madarászhoz. Kért tőle ragadós madárlépet, és megegyezett vele: ha a darut hoz, két kövér libát kap érte. Azidőtájt nagy divat volt ugyanis a süvegen büszkélkedő darutoll.

A róka a tóparton, egy bokor mögött, beleöntötte a csizmába a madárlépet, majd pedig elkezdett udvarolni, hízelegni a darunak:
- Nem veszi meg ezt a gyönyörű pár csizmát, nemes halászóvitéz uram?! Olcsón adom, csak egy halacska az ára. Ingyen felpróbálhatja, hogy ráillik-e kecsesen hosszú lábaira!
A daru éppen halat tartott a csőrében. Úgy vélte: egy hal nem túl nagy ár azért, hogy csizmásan halászó daruvitéz legyen. Ám a közelben úszó vizityúk közbekotyogott:
- Ravasz a róka, nem csak hébe-hóba! Csizmaszárban bú lapul, megfog, elvisz csizmástul!

Gondolta a daru: ebben is lehet valami.
Letört hát két nádszálat és azokat illesztette a róka által feléje nyújtott csizmába. Az nem vette észre a turpisságot, nagyot rántott a csizmán “Most megvagy!” felkiáltással, ám, meglepetésére, mancsaiban csak a pár csizma maradt, két gúnyos felkiáltójelként rátekintő nádszállal. A daru elröppent és széltében-hosszában mesélgette mint szedte rá a hamis, veresképű csizmaárust.

- Ó, te rókák szégyene, te! - kiabált rá otthon a rókára csinos felesége, amikor az nagynehezen kinyögte felsülését. Te féllibaeszű! Öltözz fel árusnak, add el a csizmát a vásárban, és az árán vegyél néhány tyúkot. Várj, előbb kitisztítom attól a beléöntött kulimásztól!
A vásárban a róka elkezdte árulni a csizmát. Balszerencséjére arra járt a madarász is, aki meglátta a bugyogóból kikandikáló rókafarkat és eszébe jutott: ez a gazfickó nem fizetett a madárlépért, biztosan a darut is másnak adta el. Kupánkólintotta botjával a veresbundást, aki jobbnak látta inkább csizma és reménybeli tyúkok nélkül megugrani a vásárból, mitsem vitába elegyedni a botos emberrel.

A madarász felhúzta a csizmát, hát, szerencséjére, éppen illett a lábára! Örült a siker-ikernek: megadta a rókának is, ami dukált, meg csizmát is szerzett! Betért hát a kocsmába, iszogatni e siker-ikerre. Amíg ült és iszogatott, beállított egy másik vendég is, lyukas félcipőben. Ez is iszogatott, de közben igencsak nézegetett. Nem a madarászt bámulta, hanem annak lábán a csizmát. Hű! Róka mája, liba hája, ez az ő csizmája! Csíz csipogta csízió, jöjjön ide a bíró!
A bíró nem jött, hiába üzent érte a lyukas félcipős, így hát szó szót váltott, kupánütés kupánütést, azután kibékülést, majd újabb kupa bor újabb kupa bort, végül a bor árában a kocsmárosé lett a csizma.

Elégedetlen asszonyságok maradtak: a róka, a madarász, meg a csizmáját elvesztő ember felesége. Elégedett asszonyság lett volna a darué, de a daru pillanatnyilag legénydaruként legénykedett. Úgy vélem: valószínűleg nem sokáig, mert tucatnyi darulány is kiszemelte őt, a rókát lóvá tevő vitéz darulegényt, férjéül.