Élt egyszer egy gonosz és fertelmesen csúnya varázsló, aki beleszeretett egy szépséges és jóságos királykisasszonyba. Megkérte a kezét, de kosarat kapott. Ekkor átváltoztatta magát délceg lovaggá, és megismételte a leánykérést, de ismét kosarat kapott. A királykisasszony meg is mondta neki kereken, hogy ő mást szeret.

Ha a varázsló nemcsak mindenféle bűbájjal megkent mester lett volna, hanem okos is, - belenyugodott volna a dologba. Ám okos nem volt, csak nagyhatalmú.

Előbb a királykisasszony szerelmét, a távoli földről jött királyfit raboltatta el, és zárta be az Elefánttoronyba.
Utána elraboltatta a királykisasszonyt is, ő is a torony foglya lett.

Ezt a tornyot sunyi tekintetű, ravasz törpe gondozta-őrizte. Minden délben belefújt egy kívül elefántcsont, belül réz trombitába. Ez a trombita delente elefánthangon közölte a távol levő varázslóval: rendben a dolog, akik eddig foglyok voltak, továbbra is azok.

A torony legtetején három szoba ablakai bámultak hegyekre-völgyekre. Az egyik szobában a királykisasszony, a másikban a királyfi raboskodott. A harmadikban, a legtágasabban, a ravasz törpe - a börtönőr - hízlalta hasát a varázsló pénzén, ételén, italán.

Bánkódott a királykisasszony erősen, ám egyszercsak kinek a szeme kukucskál be a kulcslyukon? Nem másé, mint az ő kedves fehérszőrű cicájáé, Nyávogica Cecíliáé. Amikor pedig a törpe behozta a reggelit, Cecília cica beosont, és elbújt a kövér díszpárnák mögé. A törpe nem vette észre, mert éppen a fejét törte: mint szerezhetne még több aranyat, meg ezt-azt őrködéséért a varázslótól.

Megörült a királykiasszony, hát még akkor mekkorát ugrott a szíve, amikor a cica elmondta: édesapja, a király, ezer jó vitézzel keresteti őt éjjel-nappal, égen-földön, jegyesét, a királyfit, pedig annak aggódó családja ugyanúgy, ugyanannyival!

- Ne félj, édes gazdám! - mondta a cica. Én is idevezethetném őket, de most még jobb ötletem támadt. Kérj altatószert a törpétől, annak segítségével átvarázsoljuk őt Szundibundivá!

A törpe először nem akart altatószert adni a királykisasszonynak, de amikor az egész éjjel zörgött ezzel-azzal, meg ide-oda járkált legkopogósabb cipellőjében, hát nem tudott tőle aludni, így mégiscsak adott neki.

Nyávogica Cecília pedig előkerített egy egerecskét, és elkezdett a lelkére beszélni:
- Azt akarod, farkincás, hogy megegyelek?! Ugye, nem?! Akarod, hogy naponta itt vadásszak családodra, rokonaidra, barátaidra?! Ugye, nem?! Ha nem: teljesítsd a parancsom, és én örökre elmegyek innen, megígérem! Vidd ezt az altatót és ejtsd bele a törpe italába! Ha a törpe elaludt, kösd erre a kötélre a három toronyszoba kulcsait és rokonaid, barátaid segítségével húzd ide elém! Te megteheted mindezt, mert közismert a mondás: a kisegér minden lyukba belefér. Lyuk, rés pedig akad ezen a régi tornyon éppen elég, még ez a szoba is olyan réses-lyukas-egérutas!

Okos volt az egér, belátta: jobb, ha az elmacskásodott toronyból újra macskátlan lesz. Hamarosan hortyogott már a törpe. Egyre a királykisasszony szobájában voltak a kulcsok, kettőre szabad lett a királyfi is, háromra pedig a megkötözött törpe már a bezárt toronyszobájában húzta tovább a lóbőrt. Még arra sem ébredt fel, hogy megkötözték!

A királykisasszony és a királyfi magával vitte az elefánthangú trombitát. Bele is fújtak minden délben. Elégedett volt a varázsló: minden rendben!
Rendben pedig még csak a dolog egyik fele volt: a királykisasszony és a királyfi ott volt övéinél, a cica pedig nagy csapat vitéznek mutatta az Elefánttoronyhoz vezető utat.
A következõ nap nem hangzott fel délben az elefánthangú trombitaszó. A varázsló arra gondolt: a törpe elszundíthatott a nagy melegben. Mondta is a vállára szálló papagájának:
- Tudom én mi történhetett, Nórilóri! Lusta törpe, hanyag törpe fülét húzom mindjárt föl-le!

Ám nem ő húzott törpefület, hanem őt fülelték le, törpéstől! Az Elefánttorony körül ugyanis háromszáz bátor vitéz állt lesben: elkapták a varázsló frakkját, mielőtt nem hogy bűvös igéket, de egyszerűen csak bűt vagy bát mondhatott volna! Tömlőcmélyre került, oda a törpéje is.

Nyávogica Cecíliát pedig, a királykisasszony javaslatára, a király kinevezte az udvari konyha főkóstolójának. Elámult Cecília: no, sült malac, nyúlpecsenye, valóság ez, - vagy csak mese?! Ám tényleg valóság volt. Hozzáteszem: a cica nagyon gondosan látta el ezt a megtisztelő feladatot. A libamájat például mindig háromszor is megkóstolta: tényleg libából van-e, tényleg máj-e, és, ha tényleg libamáj, hibátlan libamáj-e?!

Nem volt abban semmi hiba? Vihették már a lagziba! Ott kissé nagyobbat vártak? Kérem, vannak minimájak! Boros legény szólt, ha látta: - Libáé?! Ez galamb mája! Így vagy úgy, annyi kiderült: miniként is szájba repült!