A gazdag Kövérkolomp Kelemen tehenet hajtott a vásárra. Messze volt a város, de feleúton találkozott egy másik emberrel, aki viszont tehenet akart venni.

Eladta neki jó áron, tíz aranyért. A tehén új gazdája így szólt:
- Nekem mindenképpen be kell mennem a városba. Orvosságot kell vennem a kislányomnak. Maga meg most, hogy a tehenet eladta, úgyis visszafelé megy. Útbaesik a tanyám. Megkérhetem, hogy adja oda a tehenet a feleségemnek? Azt üzenem neki: itassa meg, etesse meg, azután kösse be az istállóba. Sietek haza.

Kelemen a jó vásár feletti örömében meg is ígérte mindezt. Hazafelé mentében azonban egy vadászkalapos úrral találkozott, aki elkezdte nézegetni, mustrálgatni a nagytőgyű tehenet. Megtetszett neki, tizennégy aranyat ígért érte. Kelemen nagy ravaszul elhallgatta az igazságot: ez a tehén már nem az övé. Úgy gondolta: a tíz aranyat majd visszadja az első vevő feleségének, azzal, hogy meggondolta a dolgot. Négy aranyat nyer rajta. Nem semmi!

Így is tett. Négy arany pottyant a markába! Szinte madarat lehetett volna fogatni vele.
Nem biztos viszont, hogy érdemes megfogni a becstelenség sötéttollú madarát! Az első vevő alkonyat után visszaérkezett a városból. Amikor felesége elmondta mi történt, az amúgy is hirtelen haragú ember igen mérges lett. Megkötött vásárt az eladó nem csinálhat vissza! Ez becsület dolga is. Lóra ugrott, nyargalt a
városba, a bíróhoz. Törvénybe idéztette Kövérkolomp Kelement.

Kelemen ötölt-hatolt, de végül kénytelen volt bevallani az igazságot. Reménykedett viszont abban: őt a biró nem ismeri, így kitalálhat valami mentséget. Azt hazudta, hogy ő rettenetesen szegény, és tíz gyermeke van. A szükség vitte erre a helytelen útra, de már szánja-bánja. Ne büntessék meg!

A bíró hümmögött, végül elbocsátotta őt, azzal , hogy valamelyik vasárnap majd benéz hozzájuk, csak utána dönt az ügyben.

Kelemen hazasietett és nagy izgatottan hadarta feleségének:
- Jaj, asszony, ezután minden vasárnap szegénnyé kell lennünk, mert ha nem így teszünk, aranyaink bánják! No meg a szégyen! Minden vasárnapra tíz foltozott ruhájú gyereket is szereznünk kell!

Felesége meghökkent, rákiáltott:
- Csak nem tértél be a kocsmába elinni az eszed?! Talán megbolondultál? Miket zagyválsz itt össze-vissza?!

Jó időbe telt amíg Kelemen, nagy jajgatások közepette, elmagyarázta a dolgot.
Tíz szegényes ruhába öltözött kölcsöngyereket könnyen találtak vasárnapra, tele volt a falu ilyen csemetékkel. A gazdagságot szegénységgel eltakarni már kissé nehezebben ment. A gyermekeket - ha nem is paprikáscsirkével - valamivel etetni kellett, különben nem maradtak volna ott. Így ment ez vasárnapról vasárnapra. Nagyon bánta már Kelemen az eleinte szerencsésnek hitt tehénügyletet. Csak jönne már az a bíró! Hű de fárasztó, hű de költséges ez a színjáték!

Egyszer mégiscsak beállított a bíró. Üres istállót talált. A lovakat, teheneket ugyanis a gazdag időben kivitette legelni az erdei tisztásra. A libák, kacsák, tyúkok a szomszédban voltak. A disznókat már régebben levágták Kelemenék, - a sok sonka, kolbász, meg egyéb disznóbólvaló a padláson unatkozott. Oda csak nem megy fel a bíró? A tíz gyerek meg ott zsivajgott, játszott Kelemenék portáján. A bíró elégedetten, kissé bocsánatkérő hangon mondta:
- Látom, rendes, becsületes ember maga, nem füllentett.
Később kiment az udvarra, a gyerekekhez. Szeretettel simogatta meg az egyik foltozott nadrágú, mezítlábas kisfiú fejecskéjét, és tudakolta:
- Neked mi a keresztneved, fiacskám?
A kérdezett a bíró szemébe nézett és katonásan válaszolt:
- Hétköznap Kukoricás János vagyok, vasárnap pedig Kövérkolomp Károly!
A többi gyerek is hasonlóképpen válaszolt, ha nem is ilyen katonásan-huszárosan. A bíró meghökkent, elkomorodott. Megértette: lóvá akarták tenni ebben a tehenes históriában. Villámlott a szeme egykettőt, de azután mást gondolt, elmosolyodott:
- Gyertek csak ide, gyerekek! Mindegyiktek kap tőlem két csinos rézpénzecskét. Vigyétek haza hétköznapi szüleiteknek! Mondjátok meg: ajándék vasárnapi szüleitektõl!

A gyerekek magasba ugráltak örömükben. A bíró ismét bement a házba, Kelemenék felé fordult:
- Ha valamelyik vasárnap véletlenül betévednék ide, nehogy azt lássan , hogy a tíz gyerek másutt ebédel! Sonkaszagú padlásukra mondom: nagyon megbánnák!

Kövérkolomp János és felesége nem mert szembeszegülni a szigorú bíró szavával. A tíz gyerek vasárnaponként továbbra is náluk ebédelt. Eleinte nagyon mérgesek voltak emiatt, később már csak kicsit, végül egyáltalán nem. Csoda történt?

Csak annyi, hogy megszerették a gyerekeket. Hamarosan nekik is született gyerekük, kettő is egyszerre: fiúk, ikrek. Kelemenékből kedves, barátságos, másokkal is törődő család lett.

Nagysokára ismét arrafelé lovagolt a bíró, és benézett hozzájuk. Az hitte: haragszanak még rá, de kellemesen csalódott. Finom ételekkel, italokkal kínálták. A biró arra gondolt: ez a tehenes história kincsesládányi kinccsel is felérőt adott nekik.

Igaza volt, mert van-e nagyobb kincs a másokra is tekintő jószívűségnél, segítőkészségnél, amely nélkül az ember oly könnyen válik játékszerré sötét, gonosz hatalmak kezében?