Ha rád gondolok néha
magányos napokon,
a tárt karod árnyéka
még ma is körbefon.
És csókod ajkaimon,
mint emlékbillog ég,
s az édes lehelet
emlékei felett
is eljárt a vég.

A szertefoszló árnyék
is elillan a fénnyel,
úgyszint az izzó szándék
- amelyet féltve védel
belülről fűtött hévvel -
is megdermed majd egyszer,
és nem lesz a meleggel
hű társként összezárva.
Már más lélek eleggyel
kóborol más pusztába’.

Viszont a szép emlékek
láng-tűz-fény áramába’
a billogon hűlt kéj-test,
akár parázs a fára;
úgy, fellobbantón éleszt
egy hűvös, nyirkos testet,
melyet kihaltnak festett
az előbb még a szemed.

De mi történt most veled?
…a tűz felizzva ég,
s a tüzes billogvég
most újra forrón mered
szíved ritmusára,
hajszolva a vágyba.

Ám később felismered,
hogy vágyaidnak tárgya
a múlt emléke neked.
És a vágy-tárgy számára
is csak múlt az életed.