Eszembe jutott gyermek- és ifjúkoromból, az ötvenes évekből, egy dalocska két sora: "Nincs a Földön gazdagabb, szebb ország, Minden ember érzi, hogy szabad..."

Azt, persze, nem tudtam eldönteni, hogy valóban nincs-e gazdagabb ország a földtekén, nem is lehetett (akkor még!) átkukucskálni a vasfüggönyön. Szabadnak sem érezhette magát mindenki, kivétel nélkül, különösen azok nem, akiket ebből-abból kivettek, vagy ide-oda betettek, - persze, attól függ, hogy mit értünk szabadságon... Ám egy kis költői túlzással hihető volt a dolog, hiszen van lelki gazdagság is, továbbá - még ha ez ma szentségtörésnek tűnik is! - való igaz: az akkori történelmi fordulat széles tömegek kulturális felemelkedését biztosította, olyan lehetőségeket kaptak, amilyeneken a fehérlovas kormányzó őfőméltósága kudarcországlása idején nem is álmodhattak. Hű de sok akkor felemelkedettet láttam földig lealacsonyodni az 1989-es lórendszerváltás idején, elegáns kamélonköpönyegben, - és mennyi ökörséget beszéltek össze-vissza!

No de térjünk vissza a kedvesen giccses dalocskához, általam tisztelt, valamint általam a legkevésbé sem tisztelt Olvasóim! Ne gondolják, hogy csak nosztalgiázni akarok arról az időről, amikor, az általános iskola felső tagozatában, már a csapattanács tagja voltam, kitüntetést jelentő vörös selyemnyakkendőt kaptam, és az úttörő rangjelzésben két stráfot is. Igaz, ami igaz, őrsvezetőm, Tamás, akinek csak egy stráf járt, tisztségét az osztályban, piároskodó hívei révén, jobban tudta hasznosítani, de valójában nem sajnáltam tőle ezt a kis többlet-hírnevet.
Annyi nosztalgiát még megengedhetek magamnak, hogy leírjam: azidőtájt, az ötvenes évek elején, nagyon szerettem volna megjelentetni legalább egy versem nyomtatásban. Rákosi Mátyás közelgő születésnapja jó alkalomnak kínálkozott ilyen vers megszületésére, de már a vers fogantatása körül is bajok voltak. Az istennek sem jutott az eszembe e témára semmi költőileg elfogadható (de az Istent azért, dialektikus materialistaságom ellenére, nem hibáztattam!). Legnagyobb meglepetésemre azonban hirtelen egészen máshová sodort a váratlanul megjött ihlet: őszi tájról, benne károgó varjakról született vers.

Ilyen vers akkoriban erősen nemkívántosat jelentett, mert pesszimista volt (vagy rá lehetett fogni: pesszimista), sőt, az akkor irodalomdöntőbíróilag igen súlyos fogalmat, a dekandenciát is kilehetett volna rá mondani: dekadens! No azért kísérletet tettem, de egyetlen szerkesztő vagy rovatvezető sem volt hajlandó kirúgatnia magát az én őszitájas-varjúhangos, egyébként jámbor, de a népnevelést kellő mértékben nem szolgáló költeményemért.

Innye-hinnye! Megint elkanyarodtunk kissé a fenti bájos giccsdalocskától! Azóta kiderült egy fontos dolog: a nép mennél inkább nem Nép, annál inkább kell neki a Giccs! Meg sok minden más, amitől, ha lép, közelebb a láp!

Szerintem meg lehetne menteni a múlt sok limonádé-dalocskáját, csak kissé időszerűsíteni kellene a szövegüket. Mint ez esetben is. A zene már megvan! A szöveget pedig át lehetne iratni, például ekképpenre:

"Nincs a Földön becstelenebb ország, Minden tolvaj érzi, hogy szabad...

No ne gondolják, hogy én csupán a közelmúlt botrányaira gondolok, azokra a bagatell ötven-hatvan milliókra, amiket oly sikkesen elsikkasztottak azok a kisszerű félbűnbakfickók! Dehogy! Én mindenekelőtt azokra a lórendszerváltás körüli és utáni nagy lótolvajlásokra és marhacsorda-hazaterelésekre gondolok, amelyeket a Piacjog lefedezett, de erkölcsileg és materiálisan sokkal nagyobb lopások, rablások voltak...

Azt mondják, hogy majd elszámoltatja a tolvajokat valamelyik párt? Hát ne ne nevettessenek, azt megteszik Önök helyett a tévés bohócok! Ilyen elszámoltatást maga a Piacnagyvilág sem engedne meg ennek a kis miniországocskának!

Persze, tudom, a fentebb említett átköltés is költői túlzás, csak az ellenkező irányban. Méghogy olyan könnyű volna a Földön ilyen előkelő helyezést nyerni el a becstelenségi versenyben?! Ott van akár Olaszország, istenfélő maffiáival, hétszentségezni való álszentjeivel, meg... No meg az, amikor fekete fickók megérkeznek terepjáróikon, gépfegyvereikkel, azon a bizonyos kontinensen, és a más törzsbeli fegyvertelen népséget, gyerekeket, asszonyokat... - hát az sem becsületes dolog! Mint tud ez a kis ország versenyezni vele addig, amíg itt csak pártszavazókat tölt be a szavazógépfegyverbe, irányít pártkatonáival a pártkörzetbe, azok meg - tra-tra-tra! - iksz, iksz, iksz, és az ellenséges, addig esélyes képviselőjelöltből csupán megjelölt, megesett, kiesett, már nem jelölt nullát csinálnak, nem pedig hullát! Mire megyünk a becstelenségi versenyben ilyen finomkodással?!

Ó, kedves és kedvetlen Olvasóim, ilyen a világ! Ám, ha nem tetszik az általam átírt dalsor, szolgálhatok más változattal is:

"Nincs a Földön képmutatóbb ország,
minden hazug érzi, hogy szabad..."

Persze, ebben is van egy kis költői visszatúlzás... No meg e téren sem kisebb a verseny ebben a mai szabadversenyes piacdemokráciában... Ám miben nincsen költői túlzás?
Az igazságban, persze, nincsen, de kinek kell most az igazság?! Ne is gondoljanak rá! No csak menjenek toronyiránt, de ne dícsérgessék közben Iránt, ha jót akarnak!

Különben, felőlem, akár jót is akarhatnak, az is rosszra fordul majd, úgyis...

(2010)

(Az "Aprócska tűnődések"-ből.)