Fénycsigaházban sétált Napkisasszony
és énekelt. Gyémántruhájú kék
vitt, ringatott nyíló vadrózsalángot,
virágbölcsőt, zsongó tükörmesét.

Különös táj volt. Körülvett az erdő,
egyszerre béke s rejtett félelem:
égi színpadra, s mosolygó pokolba
utakat küldő ének-életem.

Pókháló lengett bogár-drágakővel,
s hegycsúcsot fákkal takaró sötét
jelezte: állj meg, ne tovább, te vándor, -
már régen benned minden messzeség!

Hány hegyről hitted eddig: táltossá lesz,
zászlós hazába szárnya átemel?
Maradj csak itt, pirosló látomásban,
s hallgasd: a Napkisasszony énekel.

Miért volt az, hogy mégis, csúcsra vágyón
új zenétől éledt a balga láb,
s hazát remélt a szem majd látni egyszer:
boldog zászlókat, igazi hazát?

Rád gondolok most, mosolygó pokolban,
Napkisasszony, s te ének, szív-lakó!
Ha énekel, csak rólad énekel már
tollam hegyén a csillagálmú szó.