A kék tájról magasba szállt madár
drágakő-hangján szikrázott a nyár,

s virághullámot hajtott át a fény
hozzánk a rét pompázó peremén.

Drágakő-hang a nyárban... s drágakõ
volt a csend is, kékben gyönyörködõ

szépség, amely szintén szikrás-szabad,
s felénk küld virághullám-vágyakat.

Az Idõ ült ölünkbe akkor és
mindenből szín lett, álmodón mesés,

futott fehérlőn felhős ég-patak,
átugrott lengő barna árnyakat,

megállt a gyík, ékszertestén a zöld
zengő tüzet, arany dalt örökölt,

mely úgy szállt hozzánk fűszál-réseken,
hogy csillagozza minden fénytelen.

Az Idő ült ölünkbe akkor és
a titkokból eltűnt a szenvedés,

lett bonyolultból légi egyszerű,
s megszólalt földi-égi hegedű.

Akkor voltunk, mert nem voltunk, talán
a lét sem volt, e varázsos talány,

felragyogtak szívek, fénytelenek,
nem volt kérdés, nem kellett felelet,

Tudás sem kellett, kígyó, almafa,
lángpallos, angyal haragvó szava,

s csak piros ének várt reád, reám
egy Édenkert tündöklő asztalán.