Akkor…
Közel voltam hozzád és mégis nagyon távol.
Erősnek kellett lennem, mert egy új életért voltam felelős.
Ő majdnem meghalt.
De Te, nem élted túl.
Egyedül voltál, elaludtál, űrt hagytál.

Néztem, ahogy a por hullik alá,
Elmerül az urna, s repül a kulcs.
E kulcs volt az életed szimbóluma:
a találmányok, szerelmek, a mániák mind egy kulcsba zárva.
S ahogy eszi a rozsda és elporlik lassan, úgy foszlik szét arcod emléke.


Hét év. Nagy idő. És még mindig nem voltam Nálad.
Leülni egy kőre és beszélgetni.
Tudom, vársz.
Hamvaid már rég a tengerig sodorták a hullámok, ahogy vágytad,
de Te most is ott vagy.


De nincs erőm, vagy inkább nem vagyok még elég gyenge.
Hát persze, Te mondtad: „Neked kell erősnek lenni,
mert ha már nem leszek, ki lesz majd a támasz!”
„Neked kell megtanulnod, hiszen majd csak rád számíthat!”


Erős vagyok, nem lehetek gyenge, hisz mi lenne.
Erős vagyok, számítanak rám, és én ott vagyok.
Mindig és bármikor.

De elzártál sok mindentől.
Téged is sok pofon ért,
és tudom csak ettől védtél.
de ezzel kívül keménnyé, belül erőtlenné tettél.

Eltört a burok és védtelen lettem,
nem volt miből tapasztalást merítenem.

Erős? Nem, gyenge vagyok!
De ma már csak magamra számíthatok.

/2009. december/