Lopott óráink minden perce
felhevített tűzzel telve ég.
Ám e perc-lánc is véges persze,
s majd a búcsú dúlja szerteszét
e fűtött, forró kemencét,
mely testünk eggyé forrt lelkét
bent olvasztotta egybe.

Magányosan lépünk az útra,
várva azt, amikor újra űz,
és közös katlanunk begyújtja
egy hév ősi-ösztön gyúrta tűz,
s majd szívünk újra új célt tűz;
újabb pásztorperc-láncot fűz
együtt kelve egy útra,
egy titkos, röpke szárnyalásra,
ahol lelkünk szárnycsapása hajt
egy olyan álom-óceánba,
amely végén sosem vár a part,
s mit végtelen mély meder tart,
de mégis iszapot kavart
lényünk a vízbe vájva!

E szenvedély miből merít erőt?
Mi az, mitől felduzzadt, s egyre nőtt?
És mi duzzasztja, mi lehet a gát?
És gát nélkül is zúdulna tovább
a mindent elsöprő érzelem-ár?
S ha minden álmunk valóságba szőtt
lelkünket összekötő selyemsál,
ilyen jövőben ránk vajon mi vár?