Sok szabadidőm van mostanában, talán túl sok is. Egy hónapja tart életem egy olyan időszaka, amikor szándékosan megálltam és sok szabadidőt teremtettem, hogy átgondolhassam az életemet és eldöntsem, merre érdemes továbbmenni. Az elmélkedésekkel töltött óráim elég nagy részét az teszi ki, hogy egy belső vitát folytatok önmagammal arról, hogy megéri-e az igazat kimondani.

A kék sarokban van az igazmondó énem, a pirosban pedig a hazudozó. Mindkettő ugyanakkora erőt képvisel. Mindkettő elég jogot tud formálni a győzelemre. De mindketten mégis ugyanazokat a fegyvereket használják: az erkölcsöket és az észérveket. Furcsa ez mindkettejüktől. Az igazmondó énemnek az észérv furcsa, elvégre az igazmondás nem ész, hanem elv kérdése lenne. A hazudozó énemhez pedig hogyan lehet párosítani az erkölcsöket? Ezt a kérdést az igazmondó énem is gyakran felteszi magának. És sajnos egyet is ért a hazudozó énemmel, amikor a hazugságok erkölcsi hasznosságát próbálja bizonyítani.

Az igazmondó énemnek is van egy ellentmondásossága. A hazudozó énem ebben az ellentmondásosságban látja az igazmondó énem legnagyobb gyenge pontját, amelyet ha meg fog, akkor meg tudja győzni az igazmondó énemet, hogy nincs értelme az igazmondásnak. Ez az ellentmondás pedig az, hogy mi számít igazmondásnak. Az, amikor kimondjuk a színtiszta igazat úgy, ahogyan eszünkbe jutott? Vagy az, amikor kimondjuk az igazat úgy, hogy másokra tekintettel finomított verzióban adjuk elő? Elvégre ha már finomkodunk, azzal nem csak az igazság kimondásának a stílusa, hanem a tartalma is megváltozik. Elkerülhetetlen, hogy a kancsóba öntött víz, ha víz is marad, felvegye a kancsó formáját. Az igazságot manipulálni is lehet. Elvégre, ha úgy vesszük, a kellemetlen részleteket ha elhallgatjuk, az nem számít a merev értelmezésben hazugságnak. Elvégre kimondtuk az igazságot, csak nem teljesen. De ha máshonnan közelítjük meg ezt, akkor a részletek elhallgatása hazugságnak számít. Elvégre ez olyan, mintha egy épületből csak az ajtót mutatnánk meg. Az ajtóból nem feltétlenül lehet kitalálni, milyen épülethez tartozik. Az igazság ebben az értelmezésben csak akkor számít igazságnak, ha minden szükséges részletet elmondunk. De honnan tudhatjuk azt, hogy mi szükséges? Az igazmondó énem is hibázhat és figyelmen kívül hagyhat lényeges részleteket. Éppen ezért, ha úgy vesszük, az igazság definícióját a két egymással vitatkozó énem abban állapította meg, hogy az számít igazságnak, amikor mindent, amit gondolunk, érzünk, pontosan úgy juttatunk mások tudtára, ahogyan az a mi fejünkben és szívünkben létrejött. Ha pedig valamit kifelejtettünk az igazságból, az nem számít hazugságnak, mert nem tudatos, kontrollálható cselekedetnek minősült. Az igazmondó énem és a hazudozó énem is egyetért abban, hogy ha később eszünkbe jut egy elfelejtett részlet, ami viszont az igazság részét képezi, azt kötelesek vagyunk később hozzátenni az igazsághoz, mert ha elhallgatjuk azt a részletet, az már hazugságnak minősül.

Az igazmondó énemnek van egy másik gyenge pontja is, amit a másik gyenge ponthoz hasonlóan előszeretettel támad a hazudozó énem. Attól, mert mi magunk valamit igazságnak vélünk és kimondunk, attól még nem fogunk igazat mondani. Elvégre hihetjük valamiről, hogy igaz és kimondhatjuk azt annak a téves tudatában, hogy igazat mondtunk. Éppen ezért az igazmondás definícióját a két énem kibővítette azzal, hogy az számít igazmondásnak, amikor mi magunk meg vagyunk győződve arról, hogy valami igaznak számít és azt mondjuk ki. Ha olyat mondunk ki, amiről azt hisszük, igaz, az nem hazugságnak, hanem tévedésnek számít. Ugyanakkor az igazmondó énemnek meg van az a mániája, hogy mindenben az igazság kiderítésére és terjesztésére kell törekedni, bármi áron. Ez a legfőbb erkölcse. Éppen ezért, a tudatlanságból és téves információból származó tévedés számára hazugságnak számít. Elvégre ő nem a szubjektív igazságokat keresi, hanem az objektív igazságokat. És a tévedéseket az önazonosság elleni támadásnak veszi.

Tiszta akar lenni. Azt akarja, hogy hazugságoktól mentesen éljek. Azt akarja, hogy minden, ami én vagyok, teljes szinkronban legyen a külső világgal. Az igazmondó énem egy maximalista, perfekcionista, fontoskodó tanácsadóm, aki merev erkölcsi szabályokat állít nekem és az sem érdekli őt, ha belehalok abba, ha kimondom az igazat, számára az elvek, az önazonosság és az erkölcs fontosabbak az életemnél. Mert ez az énem úgy definiálja az életet, hogy az élet csak addig számít életnek, amíg a külső világ felé is azt mutatom, ami belül van. Ha már valótlanságot állítok és nem fedem fel azt, aki valójában vagyok, akkor már nem élek, mert szerinte a hazugságok által egy új énem keletkezik és az az új én beszennyezi a tisztaságomat és többé már nem leszek önazonos.

Az igazmondó és a hazudozó énem között van egy pártatlan énem is, ez pedig a jóindulatú énem. A jóindulatú énem azt mondja ki, hogy nem számít, hogy igazat mondok-e vagy sem, a lényeg az, hogy mások számára és önmagam számára a legtöbb jót tegyem. Amióta elkezdődött bennem ez a belső harc, azóta tudom, hogy végül az fog nyerni, amelyik pártjára a jóindulatú énem áll.

Azonban hogy még tovább bonyolítsam ezt a belső harcot, a jóindulatú énemmel szemben áll az önző énem. Az önző énem számára csak én számítok. Számára csak addig érdekes, hogy jót teszek-e másokkal, ha azzal magamnak is jót teszek. Nem gonosz ez az énem, mert nem élvezetből, hanem szükségből okoz károkat másoknak, de ha szükség van károkra, akkor bármekkora károkat képes okozni mindaddig, amíg azzal nem árt magának.

A jóindulatú énem és az önző énem már a harc elején megállapodtak egymással abban, hogy törekedjek arra, hogy jót tegyek másoknak úgy, hogy azzal magamnak is jót teszek és csak akkor ártsak másoknak, ha azt a lelkiismeretem még meg tudja bocsájtani.

Képbe jön akkor egy ötödik énem, a lelkiismereti énem, amely kimondta a jóindulatú és az önző énemnek, hogy ne tegyek rosszat másokkal és áldozzam fel önmagam, mindaddig, amíg az az én érdekeimet nem veszélyezteti túlságosan, de amíg lehet, áldozatokat kell vállaljak.

Ennél tovább már nem tudom bonyolítani ezt a belső harcomat, de ez a bonyolultság még szükséges ahhoz, hogy eldönthető legyen, hogy megéri-e kimondani az igazat vagy sem. Elvégre két egymás ellen érvelő ember vitájának is véget lehet vetni úgy, hogy bevonunk egy harmadik felet. Sokan mondják, hogy a harmadik félnek ilyenkor pártatlannak kell lennie és objektívnek. De nincs objektív igazság. Amit objektívnak vélünk, az is csak egy szubjektív résznek egy attól független álláspontja, ami szintén szubjektív. És mit ér az, ha egy pártatlannak tartott félt vonunk be a vitába, ha amúgy a vitában nincs érdekeltsége a harmadik félnek? A vitát pont azzal zárhatja le, ha kibillenti valamelyik oldalra az erő egyensúlyt.

Éppen ezért van szükség az igazmondó és a hazug énem mellett ebben a vitában a jóindulatú, az önző és a lelkiismereti énemre. Mivel a vita tárgya az igazmondás és a két szemben álló fél az igazmondó és a hazug énem, ezért azt, hogy a vita végén kinek lesz igaza és miért, azt a jóindulatú, az önző és a lelkiismereti énem köti ki.

Mik a tapasztalatai a jóindulatú, az önző és a lelkiismereti énemnek, amelyek alapján eldönthetik, hogy az igazmondó és a hazug énem közül melyiket és miben engedjék meg cselekedni? A jóindulatú énem eddig azt tapasztalta főként, hogy az emberek nem eléggé erősek ahhoz, hogy tudják az igazságot. Érzelmeik révén túlságosan sérülékenyek. Éppen ezért, ő úgy véli, hogy inkább hazudjak másoknak, mert azzal nem okozok nekik fájdalmakat. Az önző énem az tapasztalta, hogy az igazsággal és a hazugsággal is lehet érvényesülni, ha a megfelelő helyzetben használjuk őket. A lelkiismereti énem a jóindulatú énemhez hasonlóan nem akar fájdalmakat okozni az embereknek, de ugyanakkor az igazmondó énemhez hasonlóan gyötri őt a bűntudat, ha hazudok az embereknek.

A jóindulatú énem kiáll a hazugságok mellett, ahogy az önző énem is, éppen ezért a lelkiismereti énem hátrányba szorul velük szemben. És elfojtja a bűntudatát a hazugságok iránt, valamint oltalmazást nyer abból, hogy a hazugságokkal megóvja az embereket.

Hosszú és kínos belső harcaim során arra jutottam, hogy az emberek többségének nem szabad elmondani az igazságot, ahogy én látom. Nem azért, mert nem érdemlik meg. Ez nem méltóság kérdése. Nem is áll jogomban eldönteni, ki méltó arra, hogy tudjon valamit. Azért nem érdemlik meg, mert egyszerűen gyengék az igazsághoz.

Nem az igazság kegyetlen, hanem mi emberek vagyunk túl gyengék hozzá. És hogy megóvjam mások kényelmes világát az én világomtól, nem háborgatom őket az igazsággal. Szép lassan felemésztem magam, a személyiségem, hogy megfeleljek másoknak, hogy kielégítsem az igényeiket. Olyan énképet gyártok nekik, amelyre éppen szükségük van.

Az igazmondó énem pedig magában szidhatja a többi énemet, amiért visszaszorították őt. Mást nem tudok vele tenni, ha egyszerűen káros másokra és önmagamra is. Annyival kárpótolva van, hogy meg van neki engedve, hogy néha kimondhatja az igazat, bár ez neki inkább szenvedés, mert ő mindig kimondaná az igazat. Ez olyan, mintha egy éhező embernek odanyújtanánk a kenyeret, beleharapna, majd amikor megenné a többi részét is, akkor elvennénk tőle. Az igazságot büntetni kell, mert káros az emberekre.