Mi velünk játszik: a felszín. A mélység
sohsem mutat meg teret, fényt, időt.
Benne istenként néma ismeretlen.
Csak a felszín üdvözöl érkezőt.

Felszínt tapint a szem, a kéz: a Semmit,
s ellobog a zászló, mit kézbead.
A mélyben talán igazi szabadság,
mely a felszínen képzelt pillanat.

Felületek, felszínek nincs-világa,
álomrézbőrű, húnyó napcsodák,
látszatcsillagok könnycseppcsillogása, -
sohsem jutunk titokdús mélybe át?

A Szépség is, égtükrű tengerekről
ha szárnyrakél, csak hisszük, hogy ragyog:
nem más csupán varázslat, árnyba hulló,
magát ámító, ámuló halott.

S hullunk mi is. Múlt nélkül nincs-jövőbe,
s hull a valónak elhitt pillanat.
A felszín: örök hullás és csalódás.
A való hallgat, mélyben ottmarad.

Mégis: vörös álomrézbőrű álom,
égtükrű víz, csillagtánc-szerelem,
kábíts, - s ragyogj gyönyörű Nincs, te Szépség,
kigyúlt szememben, hulló szívemen!