Te makacs, nyakas, konok, beképzelt,
Örök telhetetlen, szerelemre éhes
Magányos harcosa voltál a szónak,
Eretnek gondolatok alkotója,
Barátok nélküli mindenki barátja,
Ki adni nem akart,
Nem érdekelte hála,
Ki úgy szállt alá poklok mélyire,
Hogy vele volt az ég minden hite,
Kiből a szavak vad indulattal,
Mint sebből húsa, vérzőn kiszakadtak.

Te a szürkék közt színes szivárvány,
Ki fent az égen is magányos árván
Tündökölsz, tudva, hogy csodálnak,
Kik lesunyt fővel földre nézve járnak
És isten-fényedtől rettegve félnek,
(Mert ők homályban, sötétben élnek)
Átkozzanak, gyűlölve megvessenek;
Hisz holt lelkek csak - nem elevenek,
Ők fáklyaként égni sohasem tudva,
Péterfillérükért földig hajolnak..

Rossz frázisok közt, üres szólamokban,
Bántó fegyver minden értelmes mondat!
Kínban, görcsben kántáló dalnokok,
Marakodna k uraktól lökött koncokon,
És féltékenyen mindenkit gyaláznak,
Akiben igazi tűz ég, és nem alázat
Hajlítja derekát, vezeti tollát,
Akinek nem epe böfög föl torkán,
Hanem szépség, a szó tiszta varázsa,
Az emberi lét örök hozsannája.

Így lettél Te irigyelt - megvetett,
Örökre magányos, örökké sértett,
Szakadt gúnyájú éhező koldusa,
Minden szeretetnek, minden szépnek,
Kiben lassan, ahogy teltek az évek,
Gyűlt a harag, a pusztító méreg:
Hiábavalósága pusztában a szónak,
Szivárvány színei a szépre vakoknak,
S melyben elpusztulsz, mint sziklán a magok,
Mint tested, mikor sínekre hanyatlott.