Van-e hal a patakban, -
avagy haltól lakatlan?

- kérdeztem. Egy béka ott
így brekegett, kvartyogott:

- Kvak, kvak, kvak! Van? Nincs? Brekbrek,
brek-brek-brek-brek, keresd meg!

A nád közé belestem,
s a patakba beestem!

No ez baj volt, de nem nagy:
csak térdig ért a patak.

Rögtön láttam: pici hal
a patakban mint nyaral!

Táncoslábú vizipók
itt is volt, meg ott is volt.

Vizicsiga feketén
csúszott hínár levelén.

Szitakötő, nagyszemű,
szárnyán szállt a gyönyörű:

szivárványszín égi csend
ölelt kéklő végtelent...

Felbrekegett békahad.
Barátom lett a patak.

Fűzfa alól néztem én
fecskék ívét, és a fény

arany lángján át, meg át
lengett árnyék, fűzfaág...

Vizek partján csodaszép
nyüzsgés, földi s égi nép

hoz eléd sokszáz csodát:
ezüstzölden ing a nád,

sás-kard éle villanó,
s hopp! elugrik zöld manó,

de csillagtánc felragyog,
s ha figyelsz, hallgathatod,

mint mond bűvös, halk mesét
földi s égi messzeség...