A császár a piacon járt kíséretével. Volt ott jólnevelt elefánttól neveletlen fehér egérig, ezüstsarkantyús óriáscsizmától pici piros bársonypapucsig mindenféle vevőre váró. Öregember kiabálta fiatalos hangon:
- Kék virágot vegyenek! Szépikék! Szép a kék! Aki most jön, vehet még!

Vették is a népek, mert csodaszépek voltak a virágai: kékjükben ott volt a tavaszi ég gyönyörű nyugtalansága, tavak ábrándos mosolya, valami megfoghatatlan, rejtelmes vágyakozás.

A császár három tucatot vásárolt a virágokból: szeretett meglepetést okozni palotája asszonynépének. Észrevette viszont azt is, hogy oldalt, az öregember kalapjában csinos cserépből egészen másfajta virág kíváncsiskodik: aranyfényű sárga tulipán.Tréfásan megjegyezte:
- No öreg, ha már lúd, legyen kövér! Azt a tulipánt is megveszem!
Az idős ember eltűnődött. Háromszor is megsimogatta ide-oda lengő hosszú szakállát, és csak utána válaszolt:
- Az nem eladó, Felség! Bűvös tulipán: igaz beszéd hallatán kelyhe nyitva marad, de ha valaki nem igazat mond előtte, - rögvest összezárja szirmait.

A császár felkiáltott:
- Kiskendő, nagykendő, mondja, maga füllentő?! Amit mond: hiszi a piszi! Szépen fénylik a levele, de azért minden bizonnyal ez is csak közönséges tulipán.
A tulipán szirmai azonnal összezárultak. A császár próbaképpen közölt a virág előtt néhány igaz és nem igaz mondatot. A tulipán a nem igazakra mindig becsukta kelyhét. Csodálkozott a császár, és most már nagyon megkívánta a különös tulipánt. Felsóhajtott:
- Hihetetlen! Ez egy Varázslatos Tulipán! Megadnék érte tízezer aranyat is!

A tulipán gazdája elmosolyodott:
- Tízezer arany?! Ily potom áron, ilyen olcsón dehogy kótyavetyélem el! Hanem, tudja mit, Felség?! Odadom ingyen, ajándékba. Ám az a kikötésem, hogy megbecsülje ezt a felbecsülhetetlen értékű tulipánt! A palotában való jelenléte segítse felséged a birodalom jobb, sikeresebb, igazságosabb kormányzásában!

Megköszönte a császár, nagy örömmel palotájába vitette a tulipánt. Ott trónszéke mellé helyeztetette, ezüsttel díszített ébenfa asztalkára. Hamarosan igen megszerette. Büszkén így emlegette: az én drága, Igaztudó Tulipánom!

A császár tanácsosai között viszont akadt néhány, aki éppen ellenkezőleg: gyűlölni kezdte a tulipánt. Hazugságaikat ugyanis a virág rögtön jelezte összezáródó szirmaival. A császár viszont utálta a hazugokat, és az ilyeneknek nagyonis az orrukra koppintott, ha rájött a dologra.

Összesúgtak-búgtak a fényesruhás, de sötétlelkű tanácsosok. Úgy döntöttek: ezt a számukra ártalmas virágot mielőbb ki kell cserélni külsőleg ugyanolyan, de közönséges tulipánra! Az igazi meg végezze be földi pályafutását vaskályha tüzében. No de ki tegye ezt meg?!
Sorsot húztak. A fő-fő tanácsosnak - ő volt a Császári Tanács elnöke - jutott ez a veszélyes feladat. Hiszen ha a császár megtudja az igazat... No de miként tudná meg enélkül a csodatulipán nélkül?!

A felséges úr sürgéssel-forgással teli születésnapja elhozta az alkalmas pillanatot. Sikerült a csere. A főtanácsos viszont gondolt egy nagyot: ha a tulipán eddig a császárt szolgálta, szolgálhatná ezentúl - titokban - őt! Az igazság és hazugság ismerete hatalmat jelent. Miért vetné tűzbe a tulipánt?
Köpönyege alá rejtette és hazavitte. Ezt követően sok sötét dolgot megtudott barátairól. Sohasem hitte ugyan róluk, hogy angyalok, de ami felháborította: gyakran még neki is hazudoztak. Sok, ami sok, ha összeül a tanács, majd csavarint az ügyeken egyet-kettőt, és keserű lesz a szájukban a kalács!

A tulipán nemsokáig maradt a császári főtanácsos házában. Néhány hét múlva tolvaj surrant be a házba.
Elemelte a kincsesládikót, de közben a tulipánon is megakadt a szeme. A virág bűvös erejéről, persze, mitsem tudott, de úgy döntött: hazaviszi a feleségének. Közismert, hogy a nők szeretik a virágot.

A tolvaj átadta a kincsesládikót a feleségének, de előbb titokban a benne levő aranyak nagyobb részét saját zsebébe csúsztatta. Az asszony örült a pénznek, de a tulipán is igen tetszett neki. Amikor enyveskezű férjecskéje hozzátette: ő mindig mindent hazahoz a feleségének, amit csak szerez, - a tulipán hirtelen összezárta szirmait. Az asszony félreértette a dolgot és boldogan felkiáltott:
- Nézd csak, csókot dobott nekem a tulipán!

A tulipán az asszonytól új nevet kapott: Csókos Tulipán. Kecses női kezek a kert díszhelyére ültették. Itt vette észre Fejetele Tivadar, a messze földön híres növénytudós, aki a tolvaj mellett lakott, utóbbiról, persze, azt hitte: talpig becsületes ember. Tivadar nem csupán növénytudósságáról volt híres, hanem feledékenységéről is. Gyakran rejtély volt előtte hová tette otthonában ezt-azt: metszőollót, vizesvödröt, kisbaltát, nagybaltát, nagyítóját... Ilyenkor a szomszédba ment elkérni a hiányzó tárgyat. Amit kölcsönkért, azt gyakran elfelejtette visszadni. Ha szóltak neki, nem találta. Ilyenkor a tolvajnak kellett
titokban átugrania, megkeresnie, visszalopnia - a sajátját. Méltatlankodott is magában: "Nem elég, hogy az emberfia a másét lopja, még a sajátját is vissza kell lopnia!"

Tivadar felfigyelt a szirmait szokatlan időben összezáró, és utána mindjárt kelyhét kinyitó virágra. Ilyet még sohasem látott. Addig-addig udvarolt az asszonynak, amíg az elcserélte vele a tulipánt három rózsatőért, meg egy szépen kifestett tulipános ládáért, amit Tivadar a padláson talált.

A növénytudós szobájába vitte és tanulmányozni kezdte a tulipánt. Rájött, hogy van amikor a különös virág emberi beszédre összezárja szirmait, és van amikor nem. A macska nyávogása viszont nincs rá semmi hatással. Elnevezte Szeszélyes Tulipánnak és hosszú cikket írt róla a Főnövénytudósok Újságjába. Sőt! Előadást tartott róla tudóstársainak. Az előadás osztatlan sikert nem aratott, de erősen megosztottat igen. Egyesek Tivadar tapasztalatait figyelemreméltónak találták, és további tulipáningerlésre bíztatták. Mások úgy vélték: legjobb, ha a tudós mielőbb abbahagyja ezt a szamárságot, nem véletlen, hogy a macska is megkarmolta.

A tulipán még ott virult a tudós szobájában, de szegény virág végzete mégis közeledett. Ez a végzet Tivadar kecskéje volt, amely már az egész kerttel végzett, két nap óta mindent belegelt-lelegelt, és most semmi ennivalót nem talált a csupasszá lett kertben. Tudós gazdája meg elfelejtette, hogy tartós kecskeetetés hiányában bús lesz a kecskemekegés. A végzethez az is hozzájárult, hogy nyitva maradt a tudós szobájának ablaka. A nyitott ablakon a kecske ugyan nem fért be, azon okból, hogy a macskánál sokkal nagyobb, befért viszont a mekegő úr feje. Nem csupán befért, de a tulipánig elért. Így bekebelezte a virágot, bár némi fintorgással: evett már jobbat is!

Tivadar későn jött dorgáló szavait a kecske méltatlankodó mekegése kísérte. Ezúttal hol volt az igazság? Valahol félúton, mert igaz ugyan, hogy a kecskének nem illett lelegelnie a tulipánt, de az is igaz, hogy a kecskét gazdájának nem szabad éheztetnie. Még feledékenységből sem!
No, ha az igaztudó tulipán most itt volna, és ezt a megállapítást hallaná, azt hiszem, nem zárná össze sziromleveleit!