Vérszínű tenger, végtelen sötét,
Ez az mi körbefogja lelkem.
Nem látok, nem hallok,
Süketen és vakon járok.
Csupán egy dolgot érzek,
Szívemen iszonyat hever.
A homályban árnyak mozognak,
Talán hordái szörnyű démonoknak?
De szememről oszlik a köd,
Fülemről a csend elröppen,
S a fejembe csodás hang tör.
Távolban látszik valami fény,
Az árnyak érzik itt a vég.
Alakja lassan kibontakozik,
Hosszú haja vállára omlik.
Ragyogó szemei csillognak,
Akár seregei fényes csillagoknak.
Kezében egy penge villan,
S a démoni horda szerte illan.
A sötétség teljesen elvész,
Helyét betölti a fény.
Valamin erősen töprengek,
Lassan kibontakozik a neved.
Lakhelyed a fény hazája,
Mit én csak álmokban láttam.
Szerelembe estem immár,
Tudom ez csak puszta ábránd.
Távoli vagy akár a nap,
Mégsem tudok lemondani rólad.
Megmentetted az életem,
Örök hálám ezért neked!
Ha kell az életet én feladom érted,
Mert Angyal emberré, csak a mesében lehet!