Egy pihegő, csendes este
megfáradva nézem, amint
a nyugvó Nap nagysietve
átöltözik, s visszakacsint.
Mint egy végigpergő élet
ezernyi színt ölt magára,
s majd az elmúlásba téved
átbukva egy más világba…

Vidám táncléptét megkezdte
a lét tündöklő hevében,
önfeledten szórva szerte
álomlényét félig ébren.
Még csöppnyi gyermek, ártatlan,
s bárány lelke is hófehér,
a Föld lapos, határtalan,
és a Nap pont az égig ér.

S már a gyermekded mosolygás
alá bukik a létkorong.
Mint zsenge női pillantás
a szívek mélyén elbolyong.
Rikító rózsaszín kacaj
tükröződik a felhőkön,
és egy szívtipró csitri csaj
néz át a rivális nőkön.


Ám idővel a zsenge pír
elsötétülve, ellilul.
Az életből öröm és kín
vegyül el benne álnokul.
Szürke ráncot hajtó gyönyör
kínja tör elő belőle,
mindjobban a felszínre tör,
s indul íve eltűnőbe.

Környékén még egy pár kósza,
fehéren virító bárány
víg kacajt szór a zord szóra
önfeledten pergő álmán.
S majd elfújja őket a szél.
Ki tudja merre sodorja
az örvénylő végtelen tér
soha nem nyugvó motorja.

S ő csak ballag át a völgyön,
lassan útja végét éri,
és az óvó, ősi ösztön
búcsútáncán elkíséri.
S majd e tánc az éjben ébred,
csöpp őrlángja is ellobban.
S te a sötét térben érzed
távolodik, egyre jobban.