A törpe agár /olasz agárnak is hívják/ agárkutyának agárkutya ugyan, de nem nagyobb, mint egy jól megtermett nyúl.

A hegyek között éldegélt egy aranyásó. Nem volt egyebe, mint kis kunyhója, ásója, lapátja, szitája, meg egy darab homokos-köves földecskéje, amin sebesvizű patak sietett keresztül. No meg kutyája is volt, a Furkó, kedves, szimatoló, játékos kutya: törpe agár.
Az aranyásó ásójával meglazította a földet, lapáttal rádobta a szitára, és patakvízzel átmosta. Mást nem is tehetett ezen a terméketlen földdarabon. Időnkint talált aranyszemcséket a szitán, de olyan keveset, hogy abból nem tellett másra, mint sovány reggelire, szerény ebédre, és szinte-semmi-vacsorára. Sovány is volt az aranyásó, és a kutyája szintén lehetett volna jobb bőrben.

- Hej , Furkó, - mondta neki egyik nap - de éhes vagyok! Gondolom, te is! Azért vagy agárkutya, ha ilyen mákszemnyi is, hogy fuss a nyúl után. Nyúlpecsenye volna jó! Abból a kis aranyból, amit tegnap nagynehezen kimostam, szalonnabőrkére is alig telik.

Elballagott Furkó, szomorúan. Rossz bőrben levő agárkutyát még a nyúl is neveti. Ha ilyen kicsi a kutyus, akkor talán kétszer is. Ám addig-addig ballagott a hegyekben, amig rábukkant egy üreg bejáratára. Nyúl lehet az üregben? No, ha nyúl, fura nyúl, mert melyik nyúl csináltat földalatti üregének nyílására vörösrézzel díszített tölgyfaajtót, ezüstcsengővel ?

Nem is nyúl lakott abban a földalatti teremben, hanem hét törpe. Törpeapó, törpeanyó, meg öt törpegyerekük.
Gazdag törpék voltak, mert a kincsrejtő hegyek hamarább szóba állnak a törpékkel, mint bárki fiával. Ruhájuk puhított őzbőrből, csizmácskájuk szarvasbőrből készült, fejükön mókussapka díszelgett, kabátkájuk gallérján rókaprém álmodozott mesebeli tyúkocskákról.

Kijöttek a törpék a föld alól mind. Megörültek a kutyuskának csudamód. Adtak neki húsos csontot, vaddisznósonkát. Ennek meg Furkó örült, igencsak. Elbeszélte a törpéknek gazdája keserves sorsát, amely az ő sorsa is.
Megszánták a törpék a kutyust és otthon maradt gazdáját. Így szólt a legkisebbik, egy kedves arcú, versfaragó törpekislány:
- Papa, Mama, ez a kutya legyen nálunk ló! Kutyalovon lovagolni, higgyétek el, csudajó!
Azok ebben nem is kételkedtek. Hamarosan ott termett Furkó hátán az öt kis törpegyerek. A törpe agár elszegődött aznapra kutyalovacskának.

Nem bánta ezt meg senki. Furkó azért, mert alkonyatkor nagy velőscsontot, és jókora aranyrögöt kapott fizetségül. A törpegyerekek azért nem, mert jól szórakoztak. A törpeszülők azért nem, mert örültek törpegyerekeik mulatságának, nevetésének. Furkó gazdája pedig azért nem, mert az aranyrögöt bevitte a városba és ott annyi mindent tudott érte vásárolni, hogy a hátán nem is bírta el, kézikocsin húzta haza.

Másnap megismétlődött a dolog. Harmadnap is. Negyednap az aranyrögök híre eljutott egy nagyon kövér, sziszegő-szuszogó, hol epéjére, hol májára, hol a lábára, hol a világra panaszkodó, és csúnyamód fösvény ember mindig fülelni kész fülébe. No, ha oda eljutott, a kapzsi kövér ember mindig nyerészkedni akaró agya kigondolta: ha ez a szegénynek hitt aranyásó ilyen gyakran hoz aranyat a városba, kincset érő lehet a hegyekben aranyat termő földecskéje!

Alkudozni kezdett a szegény aranyásó földjére erősen, de az nem akarta eladni. A fösvény azt hitte: azért nem, mert az a föld tényleg aranyban gazdag. No ez már - hitte - bizonyos! Persze, nem árulta el, hogy a vélt arany miatt szeretné annyira megvenni, inkább arról áradozott: milyen szép helyen van az a föld, mennyire tetszenek neki a környező hegyek, a sebesvizű patak, sőt, még nyomatékul azt is füllentette: nagyon hasonlít a hely arra, ahol ő született!
Végül olyan magas árat kínált érte, hogy az ember arra gondolt: azon tízszer akkora földet vehet a patak felső folyásánál. Eladta hát földjét hihetetlenül jó áron, és távolabb vett sokkal nagyobbat, egész kis birtokot, még csinos faházikó is volt rajta.

A fösvény pedig már másnap hajnalban lóra ült és kisietett újonnan szerzett földjére. Buzgón ásta, lapátolta, mosta a földet. Ragyogj arany, hadd legyek százszor gazdagabb! Ám alig talált aranyszemcsét. Attól kezdve nap mint nap ott dolgozott, szorgalmasnál szorgalmasabban, ami pedig addig dehogy volt szokása!
A nehéz munkától lassan lefogyott, no nem csontra-bőrre, hiszen volt pénze eleségre, de kövérségét elveszítette. Az ilyen veszteség - nyereség! Ez már egymagában aranyat ér, mert az elhízás ugyancsak egészségtelen.

Ez a fösvény nem csak leadta felesleges súlyát, de munka közben kezdett többet és egészségesebben gondolkodni. Már nem csupán a pénz körül forgott egész élete. Amikor vissza-visszatért városi házába, bosszús volt ugyan amiért még mindig nem találta meg a sok aranyat, de barátságosabban beszélt az emberekkel, és kevesebbet mérgelődött az apró kudarcokon. Az emberek is barátságosabbak lettek hozzá, mert a mosoly mosolyt hívogat. Végül egy igen csinos és módos leánynak is megakadt rajta a szeme, amit lakodalmuk és két gyermekük születése követett. Szóval, az aranyat nemigen termő köves földdarab aranynál többet érőhöz, - boldogsághoz, egészséghez segítette, testileg-lelkileg meggyógyította.

Az egykor szegény ember pedig meggazdagodott a törpe agár révén a törpéktől szerzett aranyon. Az ő eszét viszont nem vette el a gazdagság. Olyan maradt, mint addig: dolgos, kedves, segítőkész. Felszedett egy kis súlyt magára, de csak annyit amennyire szüksége van a földdel dolgozó munkás embernek. Kutyája, Furkó, sem hízott el a dologtalanságtól: akinek öt szívéhez nőtt kis törpegyereket kell szórakoztatnia nap mint nap - az nem ér rá pocakot ereszteni. Ha nem hiszitek, próbáljátok csak meg!