No a világnagy madár nem akkora, mint a világ, de azért egy jól megtermett afrikai struccnál százszor nagyobb. Tojása is ehhez igazodik.
Az a tojása, amelyre Nagyonbrummogós, a medve pillantása esett, üres volt, oldalán nagy lyukkal. Azon folyt ki valamikor tojásfehérjéje, sárgája.

Nagyonbrummogós belemászott a vastagfalú üres tojásba és így brummogott:
- Brumm! Brumm! Brumm!
A tojás visszaverte a hangot, jobban, mint Tihany hegyei:
- Brumm! Brumm! Brumm!
Ekkor egy kíváncsi nyúl ugrott be a lyukon. Talán süket volt, és nem hallotta a brummogást? Nem ismerte a bölcs nyúlközmondást: "Ahol medve-brumma jár, okos nyuszi ott sincs már!" ?

A medve brummogósból nyúlkergetőssé vált. Futott a nyúl a tojásban, makogott ijedtében, így:
- Mak! Mak! Mak!
A tojás visszhangosan ismételte:
- Mak! Mak! Mak!

Később a nyúlhangokra a lyukon beugrott a tojásba egy farkas is. Utána meg egy róka. Lett nagy nyúl után futás! Gördült-gurult a tojás erre-arra. Egyszercsak kiugrott belőle a nyúl. A farkas, róka utána! Nagy mérgesen, mivel sikertelenül-nyúltalanul, a medve is kimászott. Szidta a nyulat, a világnagy madarat, a visszhangok öreganyját. Hanem a farkas, róka is nyúltalanul végezte aznap. Elmenekült a tapsifüles.

Az üres tojás gördült még egykettőt a kapott lendülettől, majd sokat is, mert rágurult egy hosszú lejtőre. Annak végében ott volt a tenger. Beleesett a tengerbe az üres tojás. Nyelte a vizet, elmerült, leszállt a tenger fenekére.

A tenger fenekén beleúszott a lyukon egy angolna. Tudjátok, az a kígyóformájú hosszú hal, amelyik kinyereg-kanyarog. Az angolna után beúszott egy sokfogú cápa, hogy szájába vegye és szétfűrészelje ezt a kígyóformájú halat. A cápa után bemászott a Nagy Viziördög, tudjátok, az, amelyik nem tüdővel lélegzik, hanem kopoltyúval. Kimenekült erre a cápa, az angolnát meg a szarvára tekerte az ördög, dísznek. Azt hitte szegény vizipokolfajzat, hogy az üres tojásban a tenger fenekén békén ülhet egy kicsit a fenekén. Rosszul hitte, mert utána úszott tizenkét gyereke. No azok aztán kergetődztek, csiklandoztak, vizinótát visítoztak!
Mi lett velük? Azt már én sem tudom, mert hiába úsztam utánuk a tengerfenékre, ezt nem kötötte az orromra az ördögnépség, csak a Nagy Viziördög szarváról letekert angolnát kötötték volna rá bánatos nózimra,
ha hagytam volna, de otthagytam őket az ismert szólás kíséretében: egy fityiszt az orrotokra!