Sokszor te sem érted
mi bánt el így véled,
pedig sokszor kérted
égi istenséged;
küldjön neked végre,
végre kegyes sorsot,
s mégis kénykedvére
csak búval beporzott,
és hervadt virágod
hánykódik a szélben
vár egy szebb világot
remélve remélten.

Kínzó vak magányban
a megváltást várod,
és a félhomályban
szidod minden átkod.
Csak beletörődve
borulsz némán térdre
s a porban vergődve
tekintesz az éjbe.

Már a földet vájod
felszakadt körömmel,
rejtve mégis várod,
hogy újra örömmel
teljen meg a lelked,
mely egy merő seb már,
s közben ezer terved
a semmibe elszáll.

Ezerszer magadban
újra át-átéled,
de csak némán halkan
tűröd szenvedésed.
Űznéd el a mocskos
rád települt átkot,
de mindenütt csak kosz,
s maró penész átkoz

Igaz megkésve bár,
mégis csak itt termett,
jött amit vártál
s elhagyod a vermet

Egy melengető fény
a tested járja át
s a lét száradt kövén
markolod fonalát.

Bár a kötél bevág
te mégis kapaszkodsz,
nehogy újra a sár
ragasszon rád maszkot.