Arcod a szerelmemé, Istenem!
Oly szép vagyok szemedben,
Mint Ő az enyémben, Te vagy!

Bár hallhatnál engem!
Most, mikor nem hallom magam.
Lelkem szótalan, mert csöndben ázik;
Dehogy a hótól, dehogy fázik...
Épp csak nem bújik elő a szó.

Megénekelne Téged nyomban!
Portalan, Könnytelen,
Vége-nincs fáradozásban alszom,
Mindennapom foglyaként!

"Te légy ragyogó lámpásom ma is!"
Hadd írjam meg ódamódra:
"Mennyire vágyik e szív
Szerelmes arcod fényében fürdeni!"

Bár újat nem írok,
Kérdezz csak bármit.
Sokan megírták már
Ezt a valamit.

Ha rám ragyog Szemed
Lelkem az öröklétben fürdik, hempereg!
Ha rám kezed érintése hatna
Amelie módra hullnék könnycsepp tavakba!

De nem érezhetem: milyen is az
Mikor két ujjbegy összeérve,
A világgömböt kocka módra pörgeti az égre,
És sejtenként szippantana be a mágnes-agy:
az univerzum, minek fehér törpéje vagy,

És áramának milliárdja belehúz
Egy fekete lyukba, ez lesz új honunk,
csak érzések vannak, minden gondolattalan.
Marad a tér, az idő sehol, létünk sorstalan.