Kata megint egy rózsaszín masnival átkötött selyempapíros kicsi csomagot talált a párnáján, mikor felébredt. Ma már a sokadikat.
Lustán nyújtózkodott a hatalmas franciaágyon, majd a pongyolája után nyúlt. Szépen berendezett hálójukat a májusi nap korareggeli fénye ragyogta be.

Sietnem kell, míg a lábával a puha bársonypapucsát kereste, kezében forgatta a csomagot.
- Milyen figyelmes, mennyire szeretem, öntötte el a melegség.

- Lezuhanyozom, és felpróbálom, már vitte is magával a nem rég felújított fürdőszobájukba a csomagot.

Mostanában olyan jó és szép volt minden közöttük. Mintha nem is lettek volna azok a buta, értelmetlen, meg nem értett évek. Zoltán nagyon sokat változott . Elmúltak a kis és nagyobb veszekedések, a féltékenykedések, az alaptalan vádaskodások. Kata úgy érezte végre révbe ért a közös kis hajójuk. Idősebbek lettek ugyan, de tapasztaltabbak is. Ismerték már egymás minden rezdülését.

Gyakran hallotta az okos nagynéniktől,- bár, alig figyelve az intelmükre:

- Kislányom, az ötvenedik év bizony nagyon veszélyes egy férfi életében. Csak mindig légy résen, - tették hozzá kicsit lekicsinylő mosollyal. Tudod, ilyenkor jön az a bizonyos kapuzárási pánik!

- Mi csak tudjuk. Ezekben az években veszik észre ők is az öregedés első jeleit. Gyakran hajlamosak egy újabb, fiatalabb, kedvesebb, megértőbb, odaadóbb nő személyében orvosságot keresni lankadó energiájukra,- állapította meg nagyon bölcsen Emese, aki ugyan egyáltalán nem volt kompetens, vénlány lévén, de mindig, mindent pontosan tudni vélt ezen a téren is.

Ő az intelmeken mindig jókat mulatott, hiszen elképzelhetetlennek tartotta, hogy Zoltánja megcsalja őt, ugyan már, az kizárt! Különben is imádják egymást. Sértőnek tartott minden efféle feltételezést.

Igaz, régnek tűnt az a szép, áprilisi verőfényes esküvő, amikor az ébredező tavasz sokat ígérő langyos kábulatában örök hűséget esküdtek egymásnak a kis falu ibolyával és nárcisszal feldíszített templomában. Azóta nagyon sok év telt el. Két lányuk férjhez ment, és még hozzá milyen jól. Kitűnő, jó egzisztenciájú , jól kereső vők és aranyos szép unokák. Azóta, hogy így kettecskén maradtak, több idő jutott egymásra. Gyakrabban járhattak színházba, moziba, sőt néha-néha egy nosztalgia bárba még táncolni is elmentek. Táncukkal mindig kivívták jelenlévők elismerését. Éppen úgy, mint régen, mikor még az Illés koncertek dübörgő rockendrollára ropták az akkori fiatalok eszeveszett , tomboló táncát.


És hogy tudott örülni Zoltán sikereinek. Mikor végre, pár évvel ezelőtt új munkahelyre került. Ami cseppet sem volt rosszabb, mint az előző, sőt! A jól megérdemelt főosztályvezetői széket foglalhatta el a Fémműveknél . A fizetése is megugrott. Eddig sem panaszkodhattak, de most már igazán mindenre telt. Több külföldi nyaralás, a pozícióval járó különböző fogadások, estélyek. Az ötvenedik születésnapjára egy gyönyörű brazíliai úttal lepte meg a férje. A bankban, ahol dolgozott minden nő irigyelte és mintaházasokként tartották őket számon.

Nagyon sokat és egyre többet dolgozott Zoltán. A csodaszép ruhákat, bundákat, a felújított szép lakást, a nyaralásokat nem adták ingyen. Sokszor nagyon fáradtan, idegesen érkezett késő este haza. Volt, hogy csak hajnaltájban. Egy főosztályvezetőnek illik minden rendezvényen részt venni, és nem húzhatja ki magát semmilyen probléma alól, mondogatta Zoltán, ha féltőn érdeklődött és aggódva kérdezte, hogy nem árt-e meg ez a nagy hajtás. Talán már leállhatna egy kicsit, elégedjen meg azzal, amit eddig elért, éljenek most már igazán egymásnak és az unokáknak, mondogatta sokszor.

De ezek a beszélgetések rendszerint hangos vitákká fajultak, így Kata egy idő után fel is hagyott az aggodalmaskodó szólamokkal.

Megnyugtatták Zoltán még az eddiginél is kedveskedőbb figyelmességei, bókjai, a „csak úgy” rózsák, melyeket legtöbbször a futárszolgálton keresztül küldött. Mostanában pedig megtetőzte egy-egy ilyen kis selyemmasnis ajándékkal, amiben furcsa módon a legszebb, legbájosabb bugyi csodák voltak. Színesek, csipkések, fodrosak, némelyik szép gyöngyhímzéssel, szóval igazi szexis darabok. Amit neki azonnal fel kellett próbálnia és a férje elragadtatással dicsérte meg, hogy mit sem változott az alakja, és az a kis plusz, amit felszedett az évek során, csak még kívánatosabbá, érettebbé és még szexisebbé tetette az ő világszép Katinkáját.

Kata boldog volt. Próbálta ő is kedvessé és meghitté tenni az ajándéknapi estéket. Gyertyafénnyel, illatosított fürdőzésekkel, halk zenével, amit Zoltán annyira szeretett. Ő mindig kicsit szemérmes mosollyal, de meghatott boldogan engedte, hogy férje leszedje róla a falatnyi csipkecsodát.
Ilyenkor gyakran éjfélig beszélgettek, felidézve az elmúlt éveket, a fiatalságukat, a gyerekek érkezését, a sok féltő aggódást, mikor betegek voltak. Azt, hogyan vészelték át ezeket a próbákat tiszta szép szerelmük erejével.

Zoltánt egyik születésnapjára egy picike piha-puha piros szív alakú kispárnával lepte meg . A kispárna bekerült Zoltán feje alá, aki aztán annyira megszokta és megszerette ezt a kényeztető kényelmes párnát, hogy még a kiküldetéseire is magával vitte, mondván, hogy nem tud nélküle aludni, és egy kicsit Kata is ott van vele a hosszú utazások alatt.
Többször félig tréfásan megjegyezve, hogy, ha úgy hozná a sors, még a koporsójába is feltétlen rakják a feje alá, mert ő bizony e nélkül még az örökkévalóságban sem tudna pihenni egy percnyit sem.
Ilyenkor Kata mindig rémülten, féltőn ígérte meg Zoltánnak, hogy ne féljen egyet sem, megkapja a kispárnáját. És még szorosabban, még szeretőbb odaadással bújt hozzá és ölelte magához Zoltánt.

De az élet néha kegyetlen dolgot művel. Egyik délelőtt élesen, váratlanul csörrent meg a telefonja. Legnagyobb meglepetésére Zoltán titkárnője hívta, aki akadozó hangon, sírással küszködve szólt a telefonba.
Zoltán rosszul lett, a közeli kórház intenzív osztályára szállították, elég súlyos infarktust kapott. Már egy picit jobban van, és ha bemegy hozzá Kata, feltétlen vigye magával a kis szív alakú párnát, mert ez a Zoltán kérése.

Kata rohant és vitte. Sírva nyitott be a kórház intenzív szobába, ahol csövekkel, huzalokkal teletűzdelve kellett látnia kedvesét. Zokogva igazította a feje alá a kért párnát. Ettől láthatóan a beteg arcán megnyugvó mosoly suhant át. Most már egymás kezét fogva, maradtak így napokig. Kata ott ült egy fotelben ülve a nagybeteg ágyánál, egy percre sem hagyta magára.
Hiába kérlelte a főorvos, a nővérkék, hogy menjen haza, vagy legalábbis próbáljon lefeküdni és aludni egy picit a másik üres ágyon, nem volt hajlandó. Mindegyre csak Zoltán verejtékező homlokát simogatta, biztató szavakat suttogott fülébe.
De a harmadik fárasztó éjszaka után nem bírta tovább. Csak úgy ruhástól, félig ájultan rádőlt az ágyára és elnyomta a kimerítő álom. Mikor hajnal felé felköltötte az ügyeletes orvos, Zoltán már nem volt a kórteremben. Még azon az éjszakán elhagyta az ő Katinkáját. Az ágya üres volt.

A temetés napjára csak halványan emlékezett. Többször kapott nyugtató injekciókat. Két lánya támogatásával, reszkető lábakkal állt a sír mellett a szertartás alatt. Félig kábultan, már könnyek nélkül meredt a sírba, amely az ő Zoltánját végleg elnyelte. Fáradt, kisírt szemekkel bámult az egyre magasodó koszorúerdőre, mellyel az ismerősök, jó barátok betakarták a hantot.

A jobb oldali fák közül egy gyászkosztümös, csinos, feltűnően vörös hajú, kisírt szemű nő közeledett. Lassan, méltóságteljesen, arcán leírhatatlan fájdalommal. Zoltán titkárnője volt, aki már öt éve dolgozott mellette. Egyetlen hófehér rózsát tett le a sírra. A két nő szeme egy pillanatra egymásba mélyedt. Aztán, amilyen csendesen jött, olyan csöndesen távozott.

Vagy két hét elteltével nyilallt bele a fájdalom:

- Úristen, nem teljesítettem Zoltán végakaratát, nem temetettem el vele a párnáját.

De hát hova lett a kispárna? Izgatottan kutatott fáradt, megtört elméjében. Aztán eszébe jutott. A patalógián Zoltán minden holmiját megkapta egy nagy fekete műanyag zsákba pakolva. Pizsama, szappan, borotva, arcvíz, fogkrém, ivópohár, törülközök, egy gyufás dobozban a jegygyűrűjük, az öltönye, amiben beszállították és legalul a szív alakú kispárna.

Szinte eszelősen nézte a nappali asztalára kirakott darabokat. Mindegyik érintése iszonyatos fájdalmat váltott ki belőle.
A legfájdalmasabb, mégis a Zoltán által oly nagyon szeretett kispárna volt.
Kata néma zokogásban szorította a szívére.
- Valahogy ki kell vinni a temetőbe, be kell ásatni a sírba, hogy az ő Zoltánja békében nyugodhasson.

Nézte a könnyeivel áztatott kispárnát és megdöbbenten látta, hogy az bizony piszkos, szennyezett. Eldöntötte, hogy így mégsem temetheti el, ki kell mosnia a huzatot.
Reszkető kezekkel húzta ki a párna cipzárját, bal kezével belenyúlt, hogy kiemelje a párnatokot. Ekkor csipkés, színes bugyik kavalkádja hullt a lába el. Fekete, piros, kék, sárga, rózsaszín, lila… a szivárvány minden színében. Végül, Zoltán kézírásával egy kis levélke, melyen ez állt: az én kis vörös ördögömtől, az én tüzes angyalkámtól, miden együtt töltött csodálatos, vad éjszakánk emlékére.

Ó, hát ezekből bugyikból ajándékozta meg őt a szerető férjecskéje, ami már nem fért a kispárnába, azt a felesleget kapta ő! Ájultan esett össze.

Csak hosszú hetek múlva engedték ki a pszichiátriáról.