Furfangos János bekopogtatott barátjához, Orrlógató Jánoshoz. Meg szokta látogatni időnként, már csak azért is, hogy felvidítsa. Orrlógató János ugyanis könnyen esett búba-bánkódásba. Sokszor kis, jelentéktelen dolgok miatt. Furfangos János viszont értette miként kell barátját a borús égbolt alól kicsalogatni és átcsábítani bizakodó, derültkék alá.
János és János - és ekkora különbség!

Orrlógató János orra most is búban borongott. Mennyi baj, több mint tavaly! Nem tojtak a tyúkjai. Kecskéje beszökött a konyhakertbe és megdézsmálta a káposztát. A bableves kifutott a tűzhelyen. Baj, baj, baj. No és a főbaj: elfogyott a pénze, egy árva rézgaras sem fillérkedik az erszényében.

Furfangos János minderre előbb himmegett-hümmögött, majd a tűzhely melletti nagy zacskóra nézett és belenézett. Kérdően fordult barátjához:
- Minek gyűjtöttél össze ilyen tömérdek üres gyufásdobozt?! Talán csak nem tücsköt akarsz tenni mindegyikbe, és eladni a tücskösdobozokat a vásáron?!
Orrlógató János szomorkás-kedvetlen válaszolt:
- Gyűjtöm, gyűjtöm. A kályhában használom, begyújtáshoz.
Furfangos János gondolt egyet:
- Fogadjunk, hogy mindegyik üres gyufásdobozt el tudom adni a vásáron, akár még ma. Ráadásul mindegyiket két teli doboz gyufa áráért!
A másik János kihúzta orrát a búból és nagyott nézett:
- No ha te ilyen jó áron eladod, akkor varázsló leszel, vagy pedig - csaló!
- Hát kell egy kis tréfás becsipicsapi hozzá, nem tagadhatom, - vakarta meg bal fületövét a barátja - de éppen csak egy csipetnyi. Ragasszuk körül mindegyiket piros papirossal és máris mehetünk a vásárba!

A vásárban, ahol nem egy Laci ette a lacipecsenyét, nem is kettő, csak úgy nyüzsgött a nép. Nézegettek, alkudoztak, hümmögtek, de a végén megvettek mindent: színes szalagokat, mézeskalácsot, cipőt, csizmát, orsót, korsót, borsot, borsót, nagykendőt, kisbundát, nagybundát, kacsát, libát, pulykát... Az árusok itt is, ott is igencsak hangoskodtak, próbálgatták vevőcsalogató tudományuk.

Furfangos János nem hangoskodott, csak tornyot épített a másik Jánossal együtt a piros köntösbe bújtatott dobozokból, és kiírta melléje fehér papirosra feketével, hivalkodó nagybetűkkel:

PIROS KIS DOBOZOK JÖTTEK E VÁSÁRBA.
MINDEGYIKNEK CSUPÁN KÉT GARAS AZ ÁRA.
NOS , HA KI NEM NYITJA E DOBOZT , HÁT EGYRE
KÍSÉRGETI ÖNT MAJD VIDÁM JÓSZERENCSE.
EGY HÉTIG KÍSÉRI, EGÉSZ ÁLLÓ HÉTIG!
EZT A POKOLBELI ÖRDÖGÖK SEM KÉTLIK.
HA MÉGSEM KÍSÉRI, NE BÚSULJON MÉGSEM:
VISSZAKAPJA PÉNZÉT, ITT, A JÖVŐ HÉTEN.
PERSZE, HA A DOBOZT FELNYITJA, AKKOR NEM!
NOS, VEGYE E DOBOZT, S IDE A PÉNZT! RENDBEN?!

Az emberek egyrésze nevetett, továbbment. Mások megálltak, tréfálkoztak a két Jánossal, de nem vettek a dobozokból. Ismét mások viszont úgy érezték: nem kér sokat a két legény egy-egy dobozért, és ráadásul ígéri, hogy, ha nem hoz szerencsét, jövő héten visszaadja a pénzt... No ez utóbbiak egykettőre megvettek minden dobozt. Volt aki - biztos , ami biztos! - kettőt is elvitt. Jókora bőrzacskó telt meg az értük adott rézpénzecskékkel.

Orrlógató János orra visszaemelkedett vízszintesbe, gazdája pedig kíváncsian kérdezte barátjától:
- Mondd, jövő héten tényleg vissza akarsz jönni ide?! Ha igen, akkor mind elveszítjük a pénzt, mert mind vissza kell majd adnunk. Ha viszont jövő héten nem vagyunk itt: megszegtük ígéretünk, elveszítjük a becsületünk. A közmondás is azt mondja: "Az ígéret szép szó, ma megtartják úgy jó." Mire volt jó mindez?!
Furfangos János nevetett:
- Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt, bárki megtalálhat majd bennünket a vásáron! Ez a pénzeszacskó pedig nem fog lesoványodni. Majd meglátod!

Erre a látásra várni kellett, éppen egy hetet, de azért eljött az ideje. Alighogy letelepedtek, már oda is ódalgott egy ember:
- Köszönöm a dobozt! Valóban szerencsét hozott!
Néhány másik szintén hozzájuk sietett. Az egyik sült hallal, a másik lekváros lepénnyel, a harmadik májashurkával kedveskedett a dobozért a Jánosoknak. Volt aki malacfejes ezüst szerencsepénzeket erőltetett a két szabadkozó legény markába.

A véletlen műve volt, hogy a doboz ezeknek az embereknek szerencsét hozott? Igen is, meg nem is. Aki hisz abban, hogy dolgai sikerülnek, az inkább, gyakrabban célbaér, mint az önmagában, szerencséjében nem bízó csüggedő.
Igaz, két ember visszahozta a felbontatlan dobozt azzal, hogy őket múlt héten elkerülte a Szerencse.
Furfangos János készséggel visszadta nekik a pénzt, ahogy ígérte, és megjegyezte: úgy látszik, olykor a Szerencse is hibázik vagy eltéved.
Néhányan szintén vissza akarták kapni pénzüket, de Furfangos János megvizsgálta a dobozt és rámutatott: az előzetes figyelmeztetés ellenére felbontották, így pénzüket attól a manótól kérjék, akit Kíváncsi Fáncsinak
hívnak.
A pénz - négy kis rézpénzecske híján, de malacfejes ezüst szerencsepénzekkel megfiadzottan - a legényeknél maradt. Orrlógató János már nem lógatta az orrát, hanem így szólt barátjához:
- Igazad lett! Hanem azért úgy vélem: volt valami kis hamisság-turpisság a dologban, amit tettünk, és nem szeretném megismételni. Viszont mit mondtál egy héttel ezelőtt, tréfából? Nem volt az rossz ötlet! Fogjunk tücsköket! Minden dobozba teszünk egy-egy tücsköt és ráírjuk a fedelére: benne van a tücsökkoma, amelyik Önt és családját esténként hegedűjével szórakoztatja. Ez már színtiszta igazság! Eladjuk a tücsköket a vásáron, jópénzért...

Furfangos János megvakarta a fületövét:
- Hát, ezen a vásáron nem hiszem... Falusi ember nem ad pénzt tücsökért, hiszen ott van kertjében, ablaka alatt a hegedülős koma. Hanem azért van valami abban, amit mondasz. Csak nem a falusi vásárba kellene mennünk a tücskökkel, hanem a városiba. A városi emberek között inkább akad olyan, akinek kedve támad tücsökcirpes hangulatú estére...