Bujdoklom, munkába s álmokba szédülök,
Csend héja roppan, szél zörög, s a futó
Napok hitetlen kékjében forgolódik a félsz,
Nem áll össze mozaikká az egész.
Hiába bontogatom masniját a sejlő holnapoknak,
Csak újabb bontatlan doboz kandikál elő,
Kaján elégedettséggel vigyorba torzul, s merő
Tévedés, hogy létezik, amit úgy hívunk jövő.
A titok, mint a hetes kenyér oly kemény,
Pőrén zihál át ingemen a bágyadt remény,
Hogy mire elfogy a titok, még én maradok én.