Várlak.
Gyermek várja tán így,
íly aggódva, szorongva
csillogó szemmel, szívdobogva
a karácsonyt
ahogy én várlak Téged.
(Valahol halkan szól az ének).
Iszonyatos a vágy, mely hajszol,
lök utánad
Egyetlen pillantásod: méz és tűz
egyszerre nyugtat és hajszol
űz és támad.
Rád gondolok.
Avitt szavak tétováznak
s mint októberben a levél-csontvázak
vagy görnyedt festő műtermében
heverő vásznak
küzdenek érted, s lassan előbújnak, előmásznak.
Jöttödre szelíd őzek egybegyűlnek,
Igen, mert kínjaim karjaidban szelidülnek
Szelíd arcod látványával
jóllakni nem tudok.
Szereteted átölel,
s úgy melegít,
akár fáradt vándort az izzó zsarátnok.
Rád gondolok;
s szavaim erőtlenül lehullnak,
tétován topognak csak
érezve tehetetlenségüket,
erőtlenségüket:
csend kell ide most.

/Ujjad ujjamon
játszik
akár
lantjátékos a húrokon,
s az akkordok tovaszállnak
enyhítve bút, bajt, szűnik a bánat/.


Lépjek ki tán az életedből,
ahogy az öngyilkos teszi az emeletről?
A kínt szakítanám ki a fejemből,
az elmémből
/ahogy anyja testéből szakad ki
sikítva-sírva a csecsemő/.
Az állat is menekülne,
ha érzi vesztét,
ám ketrece keményen őrzi, fogja
remegve riadó kis testét
s csak riadt szeme
keresi a kiutat: merre?
A bilincs sem szabad:
fogollyá épp a láb teszi.
Széttört ég alatt
sziveink értelmünk elveszi.
Emléked felkavar, akár
vihar a csendes tó hűvös iszapját
/Ködből jöttem, csöndbe hulltam/
...és várlak , úgy, mint régen;
ahogy eltévedt kisfiú várja az (édes)apját.

2003.I.5.-IX.9.