Feltöltve: 2010-03-21 20:49:46
Megtekintve: 5993
Idő
Szállt a Folyó. Elvitt keresztes lángot,
s újat hozott. Egy új látszatvilágot.
S szomorú volt felismerő szemekben:
ami ismerős, az is ismeretlen.
Újra-újra az bántott, ami bánthat:
vért és könnyet miért kér annyi látszat?
Szállt a Folyó, s partján úgy voltam ébren:
hitetlenül valót álmodott létem.
Fényt dobott rám keresztek lengő lángja,
Anyag sötétből kilépő világa, -
de víz repült, s a volt-fényt visszavette
Folyó, Idő, az Érthetetlen Este.
Megérthetetlen. Fénynek, fényhiánynak
mi parancsol? Miért hullnak a vágyak
a Nagy Vízbe, mely száguld? Volt-remények
miért ígérnek újra Messzeséget?
A lélek miért fény-árny-vitte Semmi?
Miért nem képes önmagát szeretni,
megérteni Szálló Folyót, a Múltat,
a mélyben újravérző háborúkat,
Csend csengését tükrén villanó Szépnek,
melytől piros dal ég-gyümölccsé érhet?
Száll a Folyó, áldónak hitt Kegyetlen,
s vízszárnyain tűnődő Érthetetlen.
Partján vagyok, már mindenkitől távol.
A nemlét szélén Csillagom varázsol.
Varázslatától szemek újra fájnak,
de mégis kellesz képzelt Fényvarázslat,
kell a hullás, mely felemel Magasba,
titok, mely Titkok mély titkát kutatja,
az élet kell, nem ez: egy másik Élet,
a Részek tánca, mely felfed Egészet,
a Végtelen, véges győztes halála,
s születése, mely rálelt önmagára,
az Ember kell, ki nem volt soha s nincsen,
a Béke kell kinyíló szóban, szívben,
az a Béke, mely nincs és nem lesz holnap,
melynek zászlói sohasem lobogtak.
Száll a Folyó, maga a Végtelenség,
Idő, mely hozna egy megértőbb Estét,
de nincs, sehol... hát jobb tőletek távol:
behúnyt szememben Csillagom varázsol,
s én megáldom, istenként, Messzeséged
Piros Csillag, Piros Dal, - Piros Lélek.
s újat hozott. Egy új látszatvilágot.
S szomorú volt felismerő szemekben:
ami ismerős, az is ismeretlen.
Újra-újra az bántott, ami bánthat:
vért és könnyet miért kér annyi látszat?
Szállt a Folyó, s partján úgy voltam ébren:
hitetlenül valót álmodott létem.
Fényt dobott rám keresztek lengő lángja,
Anyag sötétből kilépő világa, -
de víz repült, s a volt-fényt visszavette
Folyó, Idő, az Érthetetlen Este.
Megérthetetlen. Fénynek, fényhiánynak
mi parancsol? Miért hullnak a vágyak
a Nagy Vízbe, mely száguld? Volt-remények
miért ígérnek újra Messzeséget?
A lélek miért fény-árny-vitte Semmi?
Miért nem képes önmagát szeretni,
megérteni Szálló Folyót, a Múltat,
a mélyben újravérző háborúkat,
Csend csengését tükrén villanó Szépnek,
melytől piros dal ég-gyümölccsé érhet?
Száll a Folyó, áldónak hitt Kegyetlen,
s vízszárnyain tűnődő Érthetetlen.
Partján vagyok, már mindenkitől távol.
A nemlét szélén Csillagom varázsol.
Varázslatától szemek újra fájnak,
de mégis kellesz képzelt Fényvarázslat,
kell a hullás, mely felemel Magasba,
titok, mely Titkok mély titkát kutatja,
az élet kell, nem ez: egy másik Élet,
a Részek tánca, mely felfed Egészet,
a Végtelen, véges győztes halála,
s születése, mely rálelt önmagára,
az Ember kell, ki nem volt soha s nincsen,
a Béke kell kinyíló szóban, szívben,
az a Béke, mely nincs és nem lesz holnap,
melynek zászlói sohasem lobogtak.
Száll a Folyó, maga a Végtelenség,
Idő, mely hozna egy megértőbb Estét,
de nincs, sehol... hát jobb tőletek távol:
behúnyt szememben Csillagom varázsol,
s én megáldom, istenként, Messzeséged
Piros Csillag, Piros Dal, - Piros Lélek.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!