Tavasz jön, madárhangok
fénylenek a havon,
de nekem nem tavasz kell,
csak álomtavaszom,

nem kis kerteknek osztott
arany dal-tulipán,
csak az a végtelen kert:
tavasz-álomhazám.

Az a boldog fehérség
fákkal, virágidő,
amelytől szebb a szépség,
s szelíd bánata nő,

tavasz, melyben, ha felhő
siet szélben tova,
zászlók lobognak, s rajtuk
tündérek mosolya.

Tudom, álomhazámig
nem érek el: haza.
Nem lesz valóvá szívem,
álmaim tavasza.

Lehulló madárhangok
fénypontok a havon.
A fenyők elmerengnek
egy álomtavaszon,

tavaszon, mely szabadság,
mely hív új égbe fel,
melyben varázsló isten
nagy karja átölel,

melyben az öröm: ének,
mely hazád és hazám,
s égi kert-végtelenben
piros dal-tulipán.