Súlyos, sűrű hab képében
rogyott rá az őszi pára
a táj szűkülő széltében
elterülő határára.

Szívod az éltető szusszal,
és az rejtett árnyként átjár.
Felébred benned egy bús dal,
mi lelked mélyére szállt már.

Mintha nyirkos buborékban,
öntudatlan, elaléltan,
beletörődve nyugodnánk
tehetetlen áldozatként,
s úgy fonódna hálója ránk,
mint mosódó, szürke festék,
s feloldva a vízáramban
elenyészne kósza testünk
egy páratócsaként, halkan,
mely az életárban eltűnt.

Határok nélküli gátfal,
minden kontúr szerteszéled.
Könnyek közt szült őszi gyászdal,
izzó tűz, mely elhalt véget
vés a párát fújó tájba.
És csak hallgat a természet
a megváltó Napra várva.