AZ ÓRIÁS ÉS A VARÁZSLÓ

Águmbágum, az óriás, meghallotta egy nyuszitól, hogy a közeli hegy barlangjában hatalmas vasláda alussza álmát. Gondolta: ő majd felébreszti, mert biztosan kincset rejt az a láda!
Igen, de termete nem fért be a barlang szűk nyílásán. Éppen arrafelé sétált a varázsló. Águmbágum még neki sem akarta elárulni titkát, ezért csak ennyit mondott könyörgő hangon:
- Segíts rajtam, Hatalmas és Fényességes Varázsló! Törpe szeretnék lenni!
A varázsló vallatóra fogta, hogy miért kívánja ezt. Águmbágum azt füllentette, hogy beleszeretett egy szépséges törpelányba.
A varázsló törpévé változtatta Águmbágumot, aki most már könnyűszerrel bejutott a barlangba. Megtalálta a vasládát, nagynehezen kinyitotta, és tényleg tele volt a láda gyönyörű ékszerekkel, állatbõr-zsákocskákba tett arany- és ezüstpénzekkel. Elkezdte kihordani a kincset a barlangból.
A hegy, Águmbágum szerencséjére, mélyen aludt, így nem vett észre semmit. Késõbb felébredt, részrevette, hogy meglopták, de nem tudta ki lehetett a tettes.
Águmbágum közben rájött: igaz, hogy most gazdag, de kényelmetlen dolog törpévé lenni annak, aki azelőtt óriás volt. Még az egerek is cincogtak rajta, nevették, hiszen törpetermete volt ugyan, de olyan fölényesen, vállveregetően beszélt mindenkivel, mint ahogy óriáskorában szokott.
A hegy alján Águmbágum ismét találkozott a varázslóval. Nosza, belefogott a könyörgésbe:
- Segíts rajtam, Hatalmas és Fényességes Varázsló! Ismét óriás szeretnék lenni! Beleszerettem egy gyönyörűséges óriásleányba!
A varázsló kérdezgetni kezdte, hogy mi lett a szépséges törpelánnyal, aki miatt törpévé varázsolta. Puhult az óriás orra, hebegett-habogott, izzadt, megpróbált a füllentések mezejére lépni, de hiába! A varázsló rájött, hogy hazudik ez az Águmbágum!
Végül az óriás nem tehetett mást, hacsak nem akart egész életére törpe maradni, meg kellett mondania az igazat. Jó füle volt a hegynek, ő is meghallotta. Iszonyú mérges lett. Elkezdett sziklákat dobálni a törpeóriás felé. A varázsló azonban nyugalomra intette az erdőkoronás-sziklás uraságot:
- Águmbágum megtévedt, de bocsánatot fog kérni tőled, és visszaviszi barlangodba a kincset! Ugye, Águmbágum?!
Águmbágum szégyenkezve bólintott.
Erre a varázsló ismét visszaadta Águmbágum óriásalakját, aki, kicsit fancsali képpel, de teljesítette, amit ígért.
Visszaadta a kincset a hegynek.
Fancsali képe azonban hamarosan felderült. Amit az előbbiekben füllentett, hirtelen valósággá vált. A fenyők között megjelent egy bájos óriásleány, sugarzó aranyhajú, kékszemű, nevetős. Águmbágum óriáslegény hirtelen úgy érezte: az igazi kincs nem a barlangban volt, hanem ott van e leány szemében, mosolyában.

AJÁNDÉKLÖVŐ PUSKA

A vásári forgatagból sokan keresték fel a céllövöldét. Akinek a lövése talált, az ajándékot kapott, eredményétől függõen: ki fületlen gombot, ki füleset, volt aki játékbabát, mások díszdobozt, nyakláncot, ropogós perecet, mazsolát, datolyát, banánt, fügét vagy más majomcsemegét...
Megfigyelte mindezt a közeli sátornál egy Marci nevezetű majom. Az ő feladata az volt, hogy gazdája felszólítására kis cédulát húzzon ki a jósládikából annak, aki leszurkolta a kívánt pénzdarabot. A cédulákon levő szöveg néhány homályos talánnyal együtt mindenféle jót igért a jövõt illetően annak, aki kapta. Mindig volt olyan, aki tréfából vagy félig-meddig komolyan igényt tartott erre a szamárfüles jövőbekukkantásra.
Marci vágyakozón nézegette a céllövöldét. Hej, ha ő is lõhetne a puskával, és utána ő is kapna majomcsemegét: mazsolát, datolyát, fügét, banánt, csokoládét!
Egy óvatlan pillanatban elugrott a jóscédulákat rejtő ládikó mellől, és a céllövöldénél termett. Felkapott egy puskát, azzal a céllal, hogy akkora, de akkora csomag banánt lő magának!
Megijedtek az emberek, hogy a majom elsüti rájuk a puskát. Gyorsan földre vetették magukat. Így tett a céllövöldés is. A majom meghökkent:
- Miféle csodapuska ez?! Még el sem sütöttem, durranást sem hallottam, és máris ennyi embert földre terítettem volna?! Most van először puska a kezemben, és máris ilyen kitűnően bánok vele?!
A fegyvert nekitámasztotta a céllövölde falának, és odaugrott a csemegékhez, hogy megjutalmazza magát. Kitátott szájában gyorsan tűnt el füge, mazsola, banán, csokoládé...
Az emberek feltápászkodtak. A majom gazdája fülöncsípte a szökevényt. Visszavitte a jóscédulás ládikó mellé, megszidta, figyelmeztette:
- Ha mégegyszer ilyen eszetlenül viselkedsz, Marci, lőttek a szabadságodnak! Akkor meg kell téged kötnöm, mint a harapós kutyákat szokták! Ezt akarod?! Ugye, nem?!
Marci majom bűnbánóan hajtotta le fejét. Ilyesfajta jövőt nem szeretett volna magának még jóscédulára írtan sem, hát még igazából!
Hanem ravasz kis majom volt ám ez a Marci! Valahonnan picurka játékpuskát szerzett és a céllövölde felé pukk-pukkozott a szájával. Gazdája megértette: majomcsemegét szeretne! Elnevette magát, és vásárolt neki egy kis banánt, meg fügét. Marci ezentúl időnként megismételte ezt a mutatványt a jutalom reményében. Nem bánta meg, - de a gazdája sem, mert tódultak sátrához a majmon nevető emberek, és nem egy közülük, ha már ott volt, jósoltatott is magának a ládikából.

MUKI ÉS A TENGER

Egy Muki nevű majom mindig elkísérte gazdáját annak vadászútjaira. Egyszer egészen a tengerpartig elvetődtek. A tenger éppen akkor csodálatosan békés, simatükrű volt. Muki addig még soha nem látta a tengert, és így szólt gazdájához:
- Most látom csak milyen hazugságokat vakogott nekem Vándor, a szomszédunk kutyája! Úgy festette le előttem ezt a nagy, jámbor vizet, mintha félelmetes oroszlán volna! Azt állitotta: ő már járt rajta, hajóval, matrózokkal... de most már tudom, hogy nem mondott igazat ez a hamis állat!
Muki gazdája elmosolyodott:
- Most szélcsendes az idő, Muki, de látnád csak ezt a nagy vizet vihar idején!
Másnapra erős szél támadt. A tenger hatalmas, haragos hullám-óriásokat lökött a part felé. Muki rémülten nézte egy szikláról, és így makogott:
- Vándor, a szomszéd kutyája, nem tudta értelmesen elvakogni milyen rettentõen ijesztő is tud lenni a tenger! Minden hullám félelmetes halkorbács. Szegény viziállatok!
Gazdája nevetett:
- Ne a halakat félts olyan nagyon, te Muki! Ők mélyebbre tudnak húzódni a vízben, és kopoltyúval lélegeznek. Ha viszont mi hajótörést szenvednénk a háborgó tengeren, és nem tudnánk partra úszni, bizony végünk lenne, vízbefulladnánk! Szerencsénk, hogy most a partról nézhetjük ezt az égi-vizi háborút!