CÉLT TÉVESZTŐ CSERESZNYESZEM

Két iskolásfiú nagy cseresznyefára lelt a mező szélén. Egyikük fürgén felmászott rá, a másik viszont lustácska volt erre, de a cseresznyét szerette. Lefeküdt hát a fa alá, és felkiáltott társának:
- Hékás, nekem is dobálj le cseresznyét! Egyenesen a számba is dobhatod!
A másik jószívű volt, így is tett, de az egyik cseresznyeszem rossz helyen koppant, - megütötte a kis lajhár balszemét. Ez fájt ugyan neki, de egyéb bajt, szerencsére, nem okozott. A kárvallott mérgesen pattant fel a földről:
- A számba kértem, nem a szememre, te ostoba tökfilkó!
A pásztor, aki a közelben legelésző birkákat őrizte, mindezt látta, hallotta, és jó hangosan megjegyezte:
- Te vagy a hibás, földre heveredő! Máskor ne felejtsd el: a lustaság gyakran célt téveszt, és a mostaninál sokkal, de sokkal nagyobb bajt is okozhat!

A CSÁBÍTÓ SZAMÓCA

Évi és Panni, jószemű, szorgalmas kislányok, szamócát szedtek az erdõben. Ha nem is könnyen, sok kutatás, hajolgatás árán, de mindkettőjük kosárkája megtelt édespirosan mosolygó, illatos szamócával.
Hazafelé menet két csöppséget vettek észre: pöttömnyi kisfiú és kislány játszott az útmenti patakparton. Panni gyorsan a szamócákra teritette kendőjét, Évi azonban nem követte példáját.
Amikor odaértek, a két csöppség vágyó szemeket meresztett a szamócákra, kérni azonban nem mertek. Ám Évike könnyen kitalálta mire gondolnak. Mindkét gyereknek bőven adott a kosarából. Felderült a kicsik arca, hálás szavakkal köszönték.
Amikor továbbmentek, Panni nem állta meg kicsit rosszalló, kicsit kárörvendő megjegyzés nélkül:
- Most a te kosaradban sokkal kevesebb szamóca van, mint az enyémben!
Évike nem akarta megbántani barátnőjét, de azért tréfás-komolyan így szólt:
- A gyomromnak, igaz, kevesebb maradt, de ez a kevesebb sokkal több -
a szívemnek!
Én hozzáteszem: a szamóca is, mint sok más földi dolog, jóra is csábíthat, - de az ellenkezőjére is!





PERLEKEDŐ ATYAFIAK

Sehogyansem fért meg egymással két szomszéd. Ha az egyik kutyája csúnyán nézett a másik macskájára, már szaladt is a macskatulajdonos a királyhoz, aki hetente foglalkozott alattvalói ügyes-bajos dolgaival. Jóságos ember volt ez a király, türelmesen hallgatta a panaszokat, kéréseket, de még ő is megsokallta, hogy ez a két ember minden semmiséggel, mondvacsinált ügyével hozzáfut. Ráadásul egyik a másikat szidalmazza, pocskondiázza is az ő jelenlétében!
- Megelégeltem haszontalan pörlekedésük, atyafiak! - nézett rájuk szigorúan. Inkább a földjükön szorgoskodnának ehelyett! Látják ezt a két szép, nagyszemű termést?! Dió! Külföldről kaptam. Egyik az egyiküké, másik a másikuké. Azt parancsolom, hogy ültessék el a telkükön, és amíg a diófák termést nem hoznak - még csak szólni se szóljanak egymáshoz, nemhogy hajbakapni merészeljenek! Most elmehetnek! Ha mégegyszer itt látom magukat, nagy baj lesz, irgumburgum!
Megijedt a két ember, mivel a király jóságosnak jóságos volt ugyan, de arra is akadt példa, hogy nem tanácsos megharagítani. Csendben távoztak, de mindegyikük fogadkozott magában: ha majd termést hoz a fája, móresra tanítja szomszédját!
Igen ám, de nem tudták, hogy a diófa csak tíz év után hoz először termést. Így évről-évre hallgatniuk kellett, egy rossz szót sem mertek mondani egymásnak. Tartották maguk a király parancsához.
Tiz év nem kevés idő. Mire a diófa termést hozott, a két szomszéd addigra megenyhült egymás iránt. Leszoktak a perlekedésről, veszekedésről.
Mindkettőjük kertje pompás diófával gazdagodott. Megcsodálták a két fát a falubeliek, kissé irígyelték is. A két szomszéd tíz év elõtti összekoccanásaiból fura módon a kis királyság népének is haszna lett. Megismerték, megszerették és termeszteni kezdték a diót, amely nélkül nincs sem dióssütemény, sem dióstorta, sem dióstészta, a diófából pedig gyönyörű bútorokat lehet késziteni.