A SZESZÉLYES PIMPINELLA

A BIMBAM-cirkusz egyik fő mutatványa a majomlány, Pimpinella száma volt. Mi tagadás, Pimpinella tényleg kitett magáért az elõadásokon. Ügyesen számolt, táncolt, sokféle állatot utánzott. és még azt is leírta fekete táblára fehér krétával, hogy "KÖSZÖNJÜK A TAPSOKAT!"
A majom méltán érdemelt megbecsülést. A cirkusz igazgatója viszont túlontúl elkényeztette Pimpinellát. Mindig neki adott igazat, mindig az történt, amit a majomlány akart. Így azután Pimpinella egyre kényesebb, szeszélyesebb lett, valóságos kis zsarnoka környezetének.
Egyik nap, előadás előtt, három porondszolga öltöztette-vetkőztette Pimpinellát. A majomlány előbb a piros, majd a zöld, ezt követően aranyhímzésű ruháit adatta magára, és nagy szemeivel sokáig bámulta magát a tükörben. Egyik ruha sem nyerte meg tetszését. Újabb tizenkettőt hozatott. Mérges lett, dühösen makogott, úgy vélte: ezek sem emelik ki eléggé az ő sugárzó szépségét. Az emberek csitítani próbálták. Ekkor a neki segítőkre támadt. Öltözőasztalkájáról fésűket, keféket, kenőcsös- és púderosdobozokat hajigált rájuk. Rikácsoló hangon újabb és újabb ruhapróbákat követelt.
Az igazgató ijedten dugta ki fejét lakókocsija ablakán, és odaszólt a cirkuszi rókának, aki éppen tyúkölelgetős keringőjét gyakorolta:
- Jaj! Valami baj történhetett a mi csodálatos tehetségű Pimpinellánkkal! Szaladj gyorsan, nézd meg mit csinál Pimpinella!
A róka elsietett. Hamarosan már jött is vissza, eléggé feldúltan: Pimpinella fejbeverte egy tarka esernyővel.
- Mondd hát: mit csinál a mi fényességes csillagunk, a mi Pimpinellánk?! - sürgette a választ az igazgató.
A vörösbundás rosszallóan tapogatta meg sajgó fejbúbját:
- Amit gyakran szokott, és amit nem kellene tennie, akármilyen nagy művésznő is! Cirkuszt a cirkuszban...

MEKKORA A CICA KARMA?

Három egérke ült a gombaasztalnál. Szalonnabőrt rágcsáltak. Szóba került, hogy mekkora is a cica karma.
- A cica karma éppen háromszor akkora, mint az udvaron sétálgató tyúk lábujja - szögezte le Cincogándi Rágimágica, a kényeskedő egérkisasszony. No és milyen csúf fekete a karma! A bundáját is szorgalmasabban nyalogathatná azzal a rózsaszín nyelvével. Szóvá is tettem ezt neki a múltkor, de hiába.Tudjátok, az ilyen nagyon szőrös állatokat nehéz rábírni arra, hogy csinosan, ápoltan járjanak.

- Nem jól figyelted meg a cicát, aranyos Rágimágicám! - helyesbítette barátnője szavait a daliás egérfiú, a cincogó kisasszonyok bálványa, Bajszos Bambál. A mi házunknál a cica körmei aprócskák, mint a hangya. Éppen tegnap parancsoltam rá, hogy ne hozzon szégyent nyávogó nemzetségére, tornázzon többet, erősítse karmait, mert az egerek már nevetnek rajta. El is szégyelte magát, lehajtott fejjel, halk, bánatos miákolással ódalgott be a konyhába. Ugye, te is láttad, Teodor?! Ugye, te is észrevetted milyen kicsik, gyengék a cica karmocskái?!

A harmadik egér, Farkincás Teodor óvatosan válaszolt:
- Én, bevallom, nem szeretem a cica karmait nézegetni. Még az egérlyukból kikukkantva sem! Ám ti nagyon bátor, sőt, hős egerek vagytok, és most mindjárt el is dönthetitek, hogy melyikteknél az igazság, mert amott közeledik a cica nagy nyájasan!

Az utóbbi szavakra mind Rágimágica, mind pedig Bambál felugrott és fejvesztett rohanással tűnt el az egérlyukban.
Teodor csak tréfálkozott, ámbár nem jó az ördögöt a falra festeni. Szerencsére semmiféle cica nem volt a láthatáron. A mókamester mosolygott, és így dünnyögött magában:
- No a cica karma azért mindenkor van akkora, hogy bármelyik egerecskét kuksolni küldje az egérlyukba!

SZELES IDŐ

A molnár elégedetten dörzsölte kezeit:
- Jól van, eljöttél hát Szél barátom, ahogy hívtalak-hívogattalak! Most már dolgozhat az én derék szélmalmocskám! Aranyat érsz, te Szél!
Egyre dícsérgette a Szelet, amely büszkén száguldott tovább, bár ifjú hevületében kissé szeleburdian. Az erdőszélen ballagó vándor fejéről leröpítette a kalapot. Az ember űzőbe vette saját kalapját és végül bosszúsan látta, hogy az egy vadrózsabokor tetején kötött ki. A kárvallott kalaptulajdonos szitkozódott:
- Az ördög vigye ezt a bolond, kerge szelet!
Megsértődött a Szél, de azért röpült tovább. A szénát szállító szekér bakján ülő két ember és a szekeret húzó lovak szemébe porfelhő szállt a nyomában. A lovak prüszköltek, a két ember mérgelődött:
- Ha fúj a szél, ezek a poros utak kibírhatatlanok. A kutyamindenét ennek a szeles időnek!
Kiért a Szél a tó ezüstösen csillogó tükörpalástjára. Habos hullámokat lendített előre, és belekapaszkodott a vitorláshajók vitorláiba. A hajókon az emberek lelkesen üdvözölték:
- Pompás ez a Szél! Úgy szállunk a vízen, mintha mesebeli táltoson ülnénk!
A Szél tehát hol dícséretet kapott, hol pedig szitkot, szemrehányást. Valójában egyikre sem szolgált rá. Ő eszköz volt csupán a Nagy Varázsló, a Természet kezében.