Szeretitek-e a régi történeteket lányok, ha igen, akkor kuporogjatok ide mellém, most olyan mesélős kedvem támadt.
A történetet, amelyet elbeszélek, a régi-régi időkbe vezet vissza benneteket. Azokba az időkbe, amelyeket azóta is csak úgy hívnak az öregek: „boldog békeidők.”
Repüljünk el az emlékezés szárnyán egy kis alföldi faluba, az ezerkilencszázas évek elejére, Kismarjába, ahol valamikor a nagymamám élt.
- Látom, csodálkoztok, hogy nekem is volt nagymamám. Igen-igen kedveseim, a ti ükanyátok.
- Képzeljetek el egy kislányt, aki már majdnem nagylány számba ment. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az, hogy már egészen hosszú ruhát hordhatott. Akkoriban - bármilyen furcsán is hangzik -, azzal vált egy lány eladólánnyá, ha a ruhája a földet seperte. Minden évben hosszabb és hosszabb lett néhány centivel a kislányok ruhája. Az eladósorba lépett lányok szép fonott haját kontyba fésülték két oldalt leomló fürtökkel, amelybe pajkosan simított bele a nyári szellő.
Igen, az én nagymamám azon a nyáron engedte le nagy titokban ruhája utolsó selyem fodrát, hogy szoknyája elérje a kellő hosszúságot. Mekkora boldogság is volt az! Hát még a szép, fodros napernyő, amiért két évig kunyerált az édesapjától, és most a tizenhatodik születésnapjára végre meg is kapott.
Az ernyő gyönyörű szép volt. Égszínkék selyemből varrták. Tele aranyzsinórokkal, fodrokkal, csipkékkel, opálosan csillogó teklagyöngydíszítéssel. Egy fél malac árát fizette ki érte dédapám a debreceni vásárban.
Nem is járthatott minden lány efféle városi cifraságokkal, mindennek meg volt a sora, kinek mi dukált. Ilyen napernyő csak úri kisasszonyoknak járt, nagyanyám pedig a falu kántortanítójának volt a lánya, tehát nem érhette szó a ház elejét.
A szép falusi lányok akkoriban még meseszép alföldi népviseletben mentek a templomba vasárnap délelőtt. Három-négy kislány karonfogva, imakönyvvel a kezében lépkedett a falu főutcáján. Szépen ringatva magukon a ráncolt szoknyát, na, nem kihívóan, csak éppen meg-meg libbentve, hogy a marjai fiúk szíve majd kiugrott a gyönyörűségtől.
Mondom, szépek voltak ezek a lányok: napbarnított, pirospozsgás arcuk majd kicsattant az egészségtől. Titokban ki is nevették az urizáló tanítólányt. De csak titokban, mert szemtől-szembe áhítattal és irigykedve csodálták meg napernyőjének minden fodrát és kösöntyűjét. Sőt egy pillanatra el is kunyerálták, játékosan a fejük fölé tartották , bár sehogy sem illet az ingvállas, tulipánokkal telehímzett szép pruszlikúkhoz a cifra ernyő.
Az én drága Vilma nagymamám nagy boldogságában állandóan magánál szerette volna tartani az ernyőt. Pakolgatta, babusgatta, százszor is kinyitotta, végigsimogatta elefántcsont karmantyúját, legszívesebben vele is aludt volna.
Egyszer aztán nagy újság verte fel az álmos tanítói lakot. A kis Vilma barátnője a szomszéd faluban mennyasszony lett, nem is akármilyen vőlegénnyel, a falu segédjegyzője volt a boldog ifjú.
- Ideje volt már, hogy valami jó partit csináljon az a Mari lyány - állapította meg Vilma édesanyja. - Hiszen maholnap betölti a tizenkilencedik évét. Ha már megtörtént ez az örvendetes esemény, oda bizony illik elmenni gratulációba, és valami kedves ajándékot is kell vinni a kis mennyasszonynak - szögezte le dédanyám.
- Jó lesz az a hat személyes, azsúros terítő, amelyet két éve télen hímeztél, Vilmácska. Jaj! Hogy mégy el arra a nagy útra? Egyedül kell utaznod a vicinálissal, mert most nincs senki, aki elkísérjen - aggodalmaskodott dédanyám.
- Semmi baj nem lesz, anyukám, hiszen én már nagylány vagyok, tudok én magamra vigyázni! - nyugtatgatta Vilma.
Szó, ami szó, ettől nem lett nyugodtabb a dédanyám, sőt már látta is egyetlen lánykáját, amint egy haramia vagy még rosszabb, a pödört bajszú kalauzlegény rabságba ejti.
Ám nem volt mit tenni, az illendőség, az illendőség!
- Komám uramékat nem lehet megsérteni azzal, hogy a legjobb barátnője ne látogassa meg az ifjú arát.
Egyetlen megoldás akadt az út biztonságos előkészítésére: meg kell kérdezni a szellemeket.
Tudnotok kell, hogy azokban az időkben nagy divatja volt az asztaltáncoltatásnak, a szellemidézésnek. A rég meghalt családtagoktól kértek ügyes-bajos dolgaikra megoldást, tanácsot az emberek. Kézenfekvő volt tehát, hogy este, amikor már elcsendesült a ház, a lakás legkisebbik szobájában nagy hókusz-pókuszra került sor.
Éjfélkor kellett megtörténnie a szeánsznak. Kis háromlábú asztalt tettek a szoba közepére, csak egy gyertya pislákoló fénye világította meg a szobát. A család nő tagjai, köztük Vilma és dédanyám is körülülték a picike, fekete asztalt, amelynek középre egy ábécés kerek lapot raktak. Arra került egy lefele fordított pohár. Ők picit reszketve fogták meg egymás kezét, és remegő szájjal kezdték megidézni a nemrég elhunyt, ki tudja hányadik nagynénikém szellemét. Ez annál is rémisztőbb volt, mivel öngyilkos lett szegény, szerelmi bánatában a megáradt Berettyóba ölte magát.
- Merre vagy jó szellem? - hangzott fel dédanyám cseppet sem bátor hangja a gyertya fel-fel lobbanó lángjánál. Sokáig síri csend honolt a kisszobában. A bent lévők rémülten és reszkető térddel meredtek egymásra. Aztán egyszer csak a remegő kezek alatt megmozdult a kisasztal, és elindult a pohár a betűk során: szépen, lassan, zizegő hangot adva. A jelenlévők borzongva suttogták egymás után a betűkből összeállított szavakat.
- Itt vagyunk a folyóparton! Hívogatunk, csalogatunk. Gyertek közénk, szép virágok!
Mindenkiben megfagyott a vér. Dédanyám szedte össze legelőször magát, és elfehéredett ajakkal mégis feltette a következő kérdést: Elutazhat-e Vilmácska holnap látogatóba? Nem lesz-e semmi baja az úton? Mondd meg nekünk, jó szellem!
Megint síri csend lett úrrá a szobában, majd fogvacogtató kopogásféle hallatszott, és kisvártatva a pohár elindult a betűkön.
- Elmehet, de a napernyőt ne vigye magával! Ez nagyon fontos!
- De miért? De miért? - ugrott fel rémüldözve nagyanyám. Hiszen Vilmácskának minden vágya az volt, hogy megmutathassa az ernyőt, és eldicsekedhessen vele barátnőjének. Erre kérdésre már nem jött válasz. Vagy a pohár fáradt el, vagy a kisasztal, vagy a kezek remegése hagyott alább, de többet nem mozdult meg a pohár. Talán a nyughatatlan szellem is nyugovóra tért.
- Most hát akkor mi legyen?- sopánkodott dédanyám? Hogyan engedjelek el nyugodtan, kedves lyányom?
- Ha el is mégy, semmiképpen nem viheted magaddal az ernyőt! - mondta ki a szentenciát.
Na, lett erre sírás-rívás, kérlelés , rimánkodás. Nagymamám szentül megfogadta, hogy jobban fog vigyázni az ernyőre, mint a szeme világára, csak vihesse magával. Jaj, dehogy is felejti ő a vonaton!
- Csak legyenek egészen nyugodtan, anyuskáék, nagyon fogok vigyázni rá!
A nagy kérlelésnek aztán azt lett a vége, hogy dédmamám engedett, - már akkor is engedékenyek voltak az anyák .
Vilma tehát magával vihette az égszínkék napernyőt. A legszebb ruhájában utazott, haját tornyosan feltűzte, selyem topánkában tipegett ki a legidősebb fiútestvére kíséretében az állomásra, kezében pedig természetesen ott díszlett büszkesége, a csodaszép napernyő.
Mindenki nagyon izgatott volt egész nap, alig várták az esti vicinális érkezését, hogy vajon nem történik-e baja Vilmácskának a hosszú, tizenöt kilométeres úton. De leginkább az ernyőért aggódtak. Hiszen a szellem nyomatékosan megmondta, hogy ne vigye magával az útra.
Vilma pedig ez alatt az idő alatt nagyon jól érezte magát a vizitben. Ezer apró, édes titkot suttogtak egész nap a szép menyasszonnyal, aki százszor is kifejezte elragadtatását a gyönyörű napernyő láttán, és biztosította nagyanyámat, hogy most aztán igazán férjez is mehet, mert akinek földig ér már a szoknyája, sőt ilyen csodaszép napernyője van, annak már csak egy hetykebajszú katonatiszt, pap, vagy széphangú kántortanító hiányzik a boldogságához.
Aztán, ahogy eltelt a nap, annak rendje és módja szerint kikísérték Vilmát az állomásra, lelkére kötötték, hogy az úton ne álljon szóba senkivel, leginkább a kalauz úrtól óvakodjon, mert annak még a szeme sem áll jól.
Nagyanyám nagy Isten hozzád, Isten veled búcsúzások közepette vált el a szerető családtól. Kis kofferjával és persze a féltve őrzött napernyőjével felszállt az állomásra becsühögő, sziszegő vasszörnyetegre, amelyiknek talán ezer kereke is volt.
Az úton nem is történt semmi különös. A leszállásnál a kalauz úr hatalmas kezitcsókolommal köszönt, amitől Vilmácska teljesen elbódult, hogy lám-lám most már ő valóban igazi nagylány. Láthatta mindenki, egyedül utazott, kísérő nélkül, mint az igazi felnőtt nők.
Szép júliusi kora este volt, mire a kis vonat zihálva megérkezett a marjai állomásra. Vilmácskát az egész család várta. Apuska, anyuska, Elek és Kálmán, a nagyfiúk, sőt még a kis szomszédlány is kijött az állomásra, hogy kellő fogadtatásban részesítsék a nagy utazót.
Vilma büszkén állt a vonat ajtajában, vidáman integetett az összezárt napernyővel, és már messziről kiabálta:
- Itt vagyok, ragyogok! Minden rendben, itt az ernyő, nem hagytam el. Semmi baja. Már ugrott is le a vonatról: vidáman, könnyedén, mint egy kis őzike, ahogy csak a tizenhat éves kislányok képesek szökellni.
És jaj, ekkor történ meg a baj! A vonatlépcsőjéről két vasrúd segítette az utasok leszállását. Az ernyő valahogy keresztbe fordult. Vilma esküdni mert volna rá, hogy valósággal kiugrott a kezéből az ernyő. Egy láthatatlan erő kirángatta onnan azt, szinte önálló életet élt, és már reccsent is a hosszú nyele. Nyekk, és vége volt! Ott hevert a földön, a porban az a kékség, az a szépség, összetörve.
Vilma sírva ölelte magához az ernyő roncsait. Könnyei egybemosódtak a lassan megeredő eső hatalmas cseppjeivel, de megtanulta egy életre, hogy tiszteletben kell tartani a rég elköltözöttek intelmeit, ha már zavarni merészelték békés álmukat.




Moderálást kérek