Az osztódó sejt,
talán mindent felejt
a régi időkről,
s egy mély verembe dől
múltbéli léte.
Halvány foszlány emléke
dereng csupán valahol.
Már más élet zakatol
tovább az életsíneken,
s a fészek egyre mostohább.
E lét végtelen-tértelen,
de lappangva az éjbe vág,
hogy a léttelen köveken
tengernyi nyíló létvilág
árassza szét az illatát.
Eközben a porló sziklák
generációk hadán át
táplálják az életet,
mely még nem szemmel nézeget,
és az éhség ismeretlen,
s nincs egyetlen fogalom.
Jár az élet önfeledten,
ám egy örök hatalom
az alapkőben rekedten
vert örökérvényű tanyát.
A fizikai nyugalom
kósza lepkeként rebben át
a roppant tömeg hadakon,
s a létbe dobja horgonyát,
mint megannyi testvérrokon,
melyeket egy gyökér fon át.