Zászló a szélnek sohasem parancsol,
hiába tartják magasra kezek.
Ha nem jön a szél: zászló nem loboghat,
hívhat eszméhez, fényhez népeket.

Akkor földrészes szél volt és hatalmas.
Az tett könnyedén nálunk is csodát.
Azt hitted: Pest?! Petőfi? Bátor polgár?
A múltba látón egy mosoly fut át.

Megremegtetne Helytartótanácsot
kis esernyős, gyermek-forradalom,
ha nics mögötte európás bátyja?
Ha elhiszed, - hiszékeny vagy, nagyon!

Elismerem, hogy szép volt az a tájék,
míg virágzott a kokárdás világ,
s égre képzelte érzelemdús Költő, -
népek egére szabad Csillagát.

Ám utána hány és hány évtized jött,
s rongáltak fentről lenti lelkeket!
Itt-ott magyar szívtől, észtől dicsőség, -
s a hallgatásban: magyar szégyenek.

Hamis ünneplés? Igen, az is szégyen,
az is szakadék-szélhez visz csak át.
Nagyhangú hordó-szónoklás mit érhet?
Annál jobb emlékező némaság.

Babitsra gondolok, ki gyávaságát
olykor leküzdte, és tolla szabad
szavakkal kora homlokára írta:
- Ne dobj sírokra kővirágokat!

Ma is azt dobnak csupán: kővirágot,
tisztelet címén sértő köveket, -
s bár váltakoznak Helytartótanácsok,
a Változatlan arcodba nevet.

Díszpolgár-had saját múltját leköpte,
vígjátékából lett búballada,
s koldus álcában kéreget, vagy lop, már
haszon-hazája e hazug haza.

Amit szeretnék, most, tudom, nevetség,
mégis vágyam, mi nincs, és nem lehet:
egy ország, amely csak igazat tisztel, -
és lefogja a tolvaj kezeket.

(2010)