Rajta! Ne fojtsd magadba,
engedd ki a haragod!
De biztos lehetsz abba’;
saját nyakadba rakod,
ha önfejűen, önzőn
és megbocsátás nélkül,
akár a tű egy körzőn,
kifordult fegyverként ül
beágyazódva benned
a látens agresszió.
Nem t’od mit kéne tenned,
és bent izzó emlékül
toronyba gyűl a harag.
Bár szeretni volna jó,
mégis lelked jéggé hűl.
Hely tán nem is marad
e célra benned már,
hisz annyi szúrós szár
büszke dac-, haragtüskével
feszült görcsbe zár.
Így amit az idő érlel
nem más, mint egy szűk ketrec.
Hiába látsz szerteszéjjel,
e vasráccsal nem küzdhetsz,
bár egyre inkább tépnéd,
de ő mindig eléd lép,
s csak mindjobban bent rekedsz.
Talán egy magányos éjjel
megtalálod a reteszt,
mit ha kinyitsz gyöngéd kézzel,
egy olyan talajba ereszt lényed gyökeret,
ahol boldogan éled majd az élet -köröket.