Jelenben járok, s ugyanakkor múltban.
Kis lélek-utcák, álomablakok...
Mihez szoktatsz Te, Idő, Ismeretlen,
bújócska-Nincs, élőt játszó halott?

Halálhoz így közelítsz, Ismeretlen,
hogy adsz, de úgy: inkább már elveszel?
Láthatatlan arcod de felnagyítnám!
Nem az én létem, - Léted érdekel.

Léted, igen, a Van, s a Nincs határán
az a titok. Nincset formál a Van?
Vagy a Van Nincs, míg árnyék összerezzen,
s minden sírón lesz bús anyagtalan?

Múlt és Jelen együtt jár, elveszetten.
Jelen szemekben megcsalt volt-szemek.
Egy láthatatlan arc-visszfényben látok
tudatlanságot és félelmeket.

Rossz rágondolni: a Végtelen arca?
S jó rágondolni mégis: Végtelen?
Ó, ostobák! Nincset, Titkot gyaláztok!
Öntelt hitben vér, pusztulás terem.

Míg szent a Vakság, a világ okádja
hányadékát, s elforduló fejek
agymélyén mindig kóros gondolat lesz,
amit annyi bölcs - joggal! - megvetett.


Költő, legalább Te akarj ma látni!
Vadul a tűz. Máglyán Csillag, Kereszt.
Az igazi! Költő, végső határig
kutasd, keresd csak Érthetetlened!

(2010)