Karika Jankó jópofa legény volt. Esze annyi volt, amennyi volt, de hát másnak sincs több, mint amennyi koponyájából kikopogtat. Karikát gurítani viszont ő tudott legjobban a faluban. Ez viszont inkább gyerekjáték, mint legényjáték. Kinevették érte. Mester volt kődobálásban is, de mióta a szomszéd átvándorolt tyúkját eltalálta, szúrós szemmel nézték a kerítésen túlról.

Kiben ott a tehetség, rájöhet a mehetnék. Így volt ez Jankóval is. Apja-anyja beleegyezett, mert úgy gondolták: jól jöhet a fiúnak okosító, emberformáló vándorút. Feltarisznyálták, de nem ám hamuban sült pogácsával, hanem sonkával, kolbásszal, szalonnával, kerek cipóval. Pénzt is adtak neki: nem túl sokat, nem túl keveset. Intelmet viszont bőven: mindig becsületes úton haladjon, csak becsületes emberekhez csatlakozzon, ne keresse a bajt, a bajban levőn viszont segítsen, a sajátjára vigyázzon, de a másét el ne vegye, el ne vigye!

Megfogadta mindezt Jankó és elbúcsúzott szüleitől. Vette a botot, hajtotta maga előtt a karikát. Egyszercsak erdei földútra futott rá a karika. Szembejött egy baltás ember, azt kérdezte meg Jankó:
- Becsületes út ez?! Én ugyanis megfogadtam szüleimnek, hogy mindig azon haladok!
Nevetett az ember, de úgy, hogy még a balta is vidáman ide-oda mozgott a vállán:
- Az út becsületes, szárazságban száraz, esős időben nedves, csak akik tapossák, azok nem mindig becsületesek!

Továbbment Jankó. Találkozott három fura kinézetű alakkal. Mindegyiknek kicsi, ravasz szeme volt, de nagy, vörös szakálla, óriáskrumpli orra, az utóbbi szintén verespiros. Mindegyiknél puska volt. Övükön görbe kések fityegtek. Megkérdezte őket:
- Maguk becsületes emberek? Én ugyanis megfogadtam szüleimnek, hogy elkerülöm a becsülethiányos embereket!
Elnevette magát a három zsivány, merthogy éppenséggel azok voltak, s úgy mellékesen testvérek is. A legidősebb így szólt Jankóhoz:
- Nagyonis azok vagyunk, mert becsülettel leüljük, ha leültetnek bennünket bizonyos hűvös helyre! Én múltkor három évig ültem türelemmel, pedig sok ám ennyi azon tréfás mondásért, hogy “Pénzt vagy életet!”.
Azt bölcsen elhallgatta, hogy akinek ezt mondta, annak nem csak mondta, de a puskát is rászegezte nyomatékul.

A három veresszakállas meghívta Jankót vacsorára. Utólag kiderült: volt egy kis ravaszság a dologban, mert a tábortűznél mindhárman Jankóéból sütögették, falták a sonkát, szalonnát, ők viszont mitsem adtak a lakomához. No ez még hat lóval, hét ökörrel elmegyegetett volna a becsület országútján, ám amikor Jankó elaludt, a gazfickók kiszedték a legény hátizsákjából a maradék elemózsiát és három jókora követ tettek a helyébe. Utána odébbálltak, jócskán odébb. Másnap reggel azután kereshette Jankó a rőtszakállúakat!

Talán nem is kereste volna olyan nagyon, de egy idő után belenyúlt a hátizsákba és megtalálta a három követ. Hű, a mindenségit! Megmondta apja-anyja: a magáéra vigyázzon, de a másét el ne vegye, el ne vigye!
Izgatottan kereste a szakállasokat, itt sem találta, ott sem találta, de a végül jött a nini! Észrevette: ott álldogálnak a patakparton és körbefognak egy izgatottan izgő-mozgó zsákot. Jankó elhatározta, hogy visszaadja nekik jogos tulajdonukat, a köveket.

Repült az első kő. Úgy kupán találta az egyik gazfickót, hogy az menten elnyúlt a füvön. A másik kettő ugyanígy járt. A kövek visszakerültek tehát jogos tulajdonosaikhoz. No de mi lehet az izgő-mozgó zsákban?!
Kioldozta Jankó a zsák száját, mert kíváncsi volt: ördög bújik-e elő vagy hegyitörpe? Egyik sem bújt elő, mivel egyik sem volt a zsákban, hanem egy igen csinos szőkehajú, de ugyancsak sápadt leány kecmergett ki a napfényre. A leány elmesélte Jankónak milyen bajba jutott: szamócát szedett, közben észrevették, megragadták, zsákba dugták ezek a zsiványok. Ha nem jön Jankó, ki tudja mi történik…Ő egy kereskedő leánya, itt laknak a faluban.

Eszébe jutott a legénynek apja-anyja tanácsa: a bajt ne keresse, de a bajba jutotton segítsen. A három rablót odakötötték az egyik fához, Jankó pedig papírlapra körmölte és fölébük szegezte az igazságot: EZEK NEM BECSÜLETES EMBEREK! Utána a leánnyal bement a faluba. A zsiványokat hamarosan a rend őrei vették gondjaikba, a kereskedő pedig hálás szavakkal köszönte meg Jankónak leánya kiszabadítását. Meghívta: maradjon náluk vendégként, egyen-igyon, pihenje ki a fáradalmakat. Jankó nekiszögezte a kérdést:
- No és becsületes ember az úr?! Én ugyanis megfogadtam szüleimnek, hogy csak becsületes emberekkel állok szóba!

A kereskedő meghökkent, nevetett, azután biztosította Jankót: bár vannak ravasz, másokat rászedni kész kereskedők is, ő nem ilyen. Igaz, nem is gazdagodott meg, de azért éppenséggel nem is szűkölködik, megél a tisztességes munkából.
Jankó náluk maradt, de unta a tétlen vendégeskedést, ezért segített a kereskedőnek a boltban, meg az árú beszerzésében, szállításában is. Esténként kövekkel dobált célba a tóparton. Ez felkeltette a falubeliek érdeklődését, különösen a legényekét. Utóbbiak megtanultak pontosan célbatalálni. Első pillanatra haszontalan időtöltésnek tűnt ez, de amikor később az egyik falubeli legény, Jankó tanítványa, kővel agyondobta a birkanyájat régóta dézsmáló farkast, ugyancsak megnőtt nemcsak a farkasölő legény, de Jankó tekintélye is!

A kereskedő leánya is egyre nagyobb szemeket meresztett Jankóra, és egyre gyakrabban, mert igen megtetszett neki a legény. Jankónak ugyan azt mondta apja-anyja, hogy a másét el ne vegye, de a leány idővel elmagyarázta neki: az ő szíve már Jankóé, nem másé, így őt nyugodtan elveheti.

Egy évre rá, hogy vándorútra indult Jankó, már vissza is tért a szülői házhoz, méghozzá a kereskedő csinos leányával. Megesküdtek, saját házat építettek, szorgalmasan dolgoztak, gyermekeket neveltek: két fiút, két leányt. Jankó a leánykákat megtanította karikát gurítani, a fiúkat pedig kővel célbadobni. Az egyik fiúcska ugyan eltalálta a kővel a szomszéd hozzájuk átkacsázott kacsáját, de bocsánatot kért emiatt. A szomszéd igen gyermekszerető volt. Adott ugyan a fiúcska fejére egy barackot, és lelkére kötötte: ilyet máskor tilosba tévedő baromfiakkal se tegyen, de végül még a gyerekeknek is küldött át a kacsasültből. Rossz szomszédság, mint mondani szokták, török átok, a jó szomszédot viszont nem lehet eléggé megbecsülni!