Hát búcsúzok tőled fájó szívvel,
Könnyes szemmmel, lehajtott fejjel.
Talán nem érted, mit jelentettél nekem,
Boldogság voltál, s talán az életem
egy része, mely mindig mosolyt adott,
Sosem felejtem el veled az első napot.
Csodás angyalként léptél bátran felém,
Később feltétel nélkül, félve bújtál mellém.

Hát búcsúzok tőled mert ezt kell tennem,
A boldogságtól minél messzebb mennem.
Talán nem is érted, mit éreztem veled,
Már fájón mondom ki minden percben a neved.
Fájón, mert nem tudom mihez is kezdjek,
Visszamennék, hogy újra veled legyek.
Oly sok mindent átélnék még veled,
Talán tekintetem szememhez szegezné szemed.
Láss bennem újra valamit, ami másban nincsen,
Fülembe súgd újra: " Ne félj, itt vagyok kincsem".

Hogy mim is volt? utólag tudja meg az ember,
Felkaroló szellő, ragyogó nap, boldogság tenger.
Most csendes, sötét az éj, hideg az este,
Lelkembe lépett a magány dermesztő teste.
Félve kell egy új útra egyedül lépnem,
De nincs már kitől segítséget kérnem.
Levelem mély sóhajok között irom,
Könnyeimet elfolytani nehezen birom.

Különleges ember vagy, egyedül se félj,
Lesz olyan ember kitől bizalmat kérj.
Rossz voltam veled, ezt már belátom,
Hibáim újra és újra ezerszer megbánom.
Talán ha elmentünk volna egy távoli helyre,
Gondok nélkül lehet minden jobban menne.
Őrlődök magamban, mi lenne a megoldás,
Tudom, ez csak egy újabb érzelmi csalódás.
Döntöttél ezt én tudomásul veszem.
Bárcsak kezed őrizhetné reszkető kezem.