A TÖRPE ÉS A LYUKAS DIÓ

Az erdő szélén diófa állt. Rég elmúlt a dióérés ideje. Nem csoda hát, hogy Ugrimugri, a mókus, csak egyetlen szem diót talált rajta. Bosszúsan látta, hogy az is lyukas. No, gondolta, ebben a dióban nincsen semmi. Elhajította.
Lipilap, a törpe, éppen a fa alatt álldogállt, és a diószem az ő orrán koppant. Az ügyeskezű törpécske elkapta. Úgy hallotta mintha valaki-valami mocorgott volna a dióban.Vagy talán tévedett?
Bekiabált a lyukon:
- Van ebben a dióban valaki, valami?!
Volt benne. Kalamáris Karcsi, a picikénél is kisebb manó. Karcsi megijedt a törpétől és félénken visszakiáltott:
- Senki! Semmi!
- Ha nincs benne senki, semmi, minek nekem egy lyukas dió?! - gondolta Lipilap és a diót egy közeli bokor alá gurította. Jó lesz ott bogárházikónak vagy szúnyogtanyának.
Néhány lépés után azonban eltűnődött a kis törpe. Ha nincs a dióban senki, semmi, akkor ki kiabálta belőle, hogy: senki, semmi?! A senki, meg a semmi nem szokott kiabálni...
Visszament, bemászott a bokor alá, kivette a diót és megkérdezte:
- Ki kiabált ebből a dióból?! A senki, meg a semmi nem szokott kiabálni!
Kalamáris Karcsi manó egy pillanatig úgy érezte magát, mint a fába szorult féreg, de azután összeszedte bátorságát és visszakiáltott:
- Nem szokott, nem szokott... Ez igaz, de te olyan kíváncsian bámultál, hogy veled kivételt tett!
- Így már értem... - nyugodott meg Lipilap. Gondosan visszagurította a diót a bokor alá, és továbbment gombát gyűjteni.

A KIRÁLY ÉS A BÖLCS

A király vendégül látta a jövendöléseiről híres bölcset és megkérdezte tőle:
- Te a jövőbe látsz?!
A bölcs elmosolyodott:
- Nem. Ez erős túlzás. Én csupán néhány embernél kissé többet látok meg múltban, jelenben. A múlt és jelen árulja el nekem a jövő egy-egy részletét.
A király, aki keveset törődött népe szenvedéseivel, annál többet saját gazdagodásával, hatalmával, tovább faggatta a bölcset:
- No és például én, aki ráadásul király vagyok, miért nem látom meg mindezt múltban-jelenben?!
A bölcs elkomorodott:
- Azért, király, mert téged túlságosan elvakít egy hamis nap. Mindent annak fényénél szemlélsz!
A király meghökkent:
- Hamis nap?! Ugyan mit értesz ezalatt?!
A bölcs kerek aranypénzt vett elő és feltartotta:
- Ez az a hamis nap, király! Ennek fénye vakít el annyira, hogy nem látod meg az igazságot sem a múltban, sem a jelenben, az igazságot, amely elárulná neked ezt-azt a jövőről, a tiédről és egyúttal országodéról is!

A KIRÁLYLEÁNY

Kedves és szép volt a király leánya. Kérője, egy távoli ország csinos, gazdag királyfija, elmondta jól betanult bókoló szavait.
A leány apja karonfogta a kérőt és leánya, meg a kincstár hű őre kíséretében megmutatta neki a hatalmas palotát, benne - hivalkodó szavak nélkül - az ezüstből, aranyból készült ötvösremekekkel, drágaságokkal teli kamrát is. A királyfi nagy szemeket meresztett a kincsekre, és még aznap megkérte a királykisasszony kezét.
A király beleegyezett volna, ha leánya is így óhajtja.
A leány, amikor apja odahívatta, udvarias szavakkal, de nemet mondott.
A királyfi meghökkent, ez elsősorban büszkeségét, hiúságát sértette. Csak ennyit tudott kinyögni:
...dehát miért? Miért?!
A királykisasszony elmosolyodott:
- Nem akarlak megbántani, királyfi! Szívből kívánom, hogy találd meg a hozzád leginkább illő leányt, aki - ha gondolkozol, belátod - nem én vagyok. Miért? Igaz, szépen néztél reám, de úgy éreztem, hogy inkább csak udvariasságból, viszont apám arany és ezüst kincseire még sokkal-sokkal szebben, és azokra, úgy tűnt, igaz lelkesedéssel!