A LEGOKOSABB CSELEKEDET

Három tündér üldögélt a kristályvizű hegyi tavacskánál. Jócselekedeteikről beszélgettek.
- Egy szegény kisleánynak, ott a túlparton, meghaltak a szülei. Most magára maradt házikójában. Igyekszik megállni saját lábán, de azért bizony gyakran felkopik az álla. Találkoztam vele két héttel ezelőtt. Segítettem rajta! Halat fogtam neki a tóból, megsütöttem, odaadtam. No, hogy milyen jóétvággyal ette! Öröm volt nézni! - mondta az egyik tündér.
A másik tündér csodálkozva kapta fel a fejét:
- Ó! Egy hete én is találkoztam ezzel a kislánnyal! Én is adtam neki sült halat, de látod: én arra is gondoltam mit eszik majd másnap. Otthagytam neki egy széphasú pontyot a következő napra...
A harmadik tündér mosolygott:
- No tegnap én is ugyanezt tettem, de valamivel még többet is: megtanítottam arra miként foghat ki halakat a tóból!
A közeli fenyőágon pirosszárnyú kismadár hallgatta a beszélgetést és így csicsergett:
- Kedvesek, jószívűek vagytok mind a hárman, de szerintem most a harmadik tündér cselekedett közületek legokosabban. Életünkben nem csak ma van és holnap, a holnaputánokra is számítani kell!
- Milyen igaz! - rebbentek fel a tündérkék a levegőbe. Gyerünk, tanítsuk meg ezt a kisleányt mindenféle hasznos dologra!

HÁRMAN A KÚTNÁL

Rettentő nagy volt a hőség. Egy vándor erdei kútra lelt, de csak szomorúan üldögélt mellette. Nem volt ugyanis semmiféle alkalmatossága, amivel vizet lehetett volna felhozni a mélyből.
Hamarosan másik vándor is odaért. Annál volt egy szélesnyakú üveg, de megmaradt a gond: miként juttathatnák le a víz színéig, és megmerítés után vissza? Karjuk nem ér le odáig, kötelük nincsen...
Most már ketten szomjaztak, szomorkodtak a kútnál.
Eltelt egy búsító-álmosító félórácska. Megint jött valaki, vidám füttyszót röpített a légbe. Újabb vándor érkezett.
- Van köteled?! - tört rá a kérdéssel a másik kettő. Ha igen: ihatunk! Itt a kút, üveg is van. Kötél kell! Azon leengedhetjük az üveget a kútba...
A harmadik vándor kiforgatta zsebeit. Talált is egy madzagot, de túl rövidet ehhez a feladathoz.
A másik kettő elcsüggedt, de ő nem. Nevetett:
- Ha a kötél nem elég hosszú, egy ötlet meghosszabbíthatja! Letörünk egy száraz ágat, az üveget rákötözzük a végére és máris kész a fura kútágas-tótágas! Vizet merítünk, iszunk!
Így is tettek. Mindhárman eloltották szomjukat.
- Látjátok? - tette hozzá a jókedvű vándor. Kút, üveg, ötlet... külön-külön most egyikkel sem értünk volna el célunkig, de mindhárommal együtt hozzájutottunk az áhított vizhez. Gondolkozzatok el azon, hogy mire tanít bennünket ez a kis kútmelletti történet!

A HENCEGŐ ÉBRESZTŐÓRA

Fényesbarna asztalkán csinos ébresztőóra üldögélt. Így büszkélkedett a falon levő képnek:
- Te egész nap csak ott lógsz a szegen, lustálkodsz, rádfestett erdőddel, őzeiddel, meg azzal a piroskendős kislánnyal! Unlak már. Semmi hasznod! Bezzeg én minden hétköznap időben emlékeztetem gazdánkat kötelességére: fel kell kelnie, várja a munka... Nélkülem azt sem tudná hány óra van. Akinél nincs óra, lóghat annak orra!
A kép szelíden válaszolt:
- Ha te meguntál is, itt maradok a helyemen, amíg gazdánk meg nem un. Azért elmondhatom: engem is érdeklődéssel nézegetnek gazdánk vendégei. No, persze, nem az én érdemem, hogy olyan híres festő ecsetje nyomán születtem... A te hasznod kétségtelen, de azért mégsem helyes, ha csak magadnak tulajdonítod! Kinek a keze húz fel minden este, hogy reggel kivághasd azt a hosszú csirricsörit?! Nem a gazdánké?! Ki vitt el múltkor az órásdoktorhoz, amikor megbetegedtél?