Bús, magányos éjszakákon
nézed a plafont,
s eltűnődsz száz régi álmon,
mit lepelbe font
a sors önző, öntudatlan,
alattomos tánca.
Elfutnál, de csak zavartan
sószoborként állva,
könnytől kimart szemmel
tekintesz a tájba,
mit a végzet nyelt el.
Bár lépni kéne, jól tudod,
ám lábad merev.
Egy fantomburok körbefog,
s sírhantként temet magába
görcsberándult lelked,
s csökevényes, molymart szárnya
minden fekélyt elfed.
Bomló teste rád rohad
és savként a bőrödbe mar,
tested égeti a fagy,
s bensőd jégörvényt kavar.
Élő áldozatként aszal
zsongó, hűs oltárán
a falból morgó néma dal,
és a poshadt, nyirkos márvány
leheletét szívod be.
A halál hívó csábtáncárnyként karol a szívedbe.