EGY REMÉNYTELEN REMÉNYRŐL


Minden reggellel elragad
egy újabb elsöprő remény,
amint elindul egy új nap,
mindent átható kerge fény.
És egy érzéstől szinte rab
lelked felfűtött rejtekén
ott tombol egy héváradat,
mint tűzben izzó kerge szén.
Marná át a porló kérget,
amely a földön rád ragadt,
ám bent egy ős-, kóborlélek
egyre tépi a rácsfalat,
de minden mozdulat után
csak eléáll megannyi új,
és azok akár rügy a fán,
nőnek eléd számtalanul.
Érzed elméd vérét issza.
És ez a megfásult bozót,
mint egy vasrács, úgy tart vissza,
és körbefon a merev kóc.
A tűnő fény még visszanéz,
mit a lét vize átölel,
s a fonnyadtan sugárzó kéz
összeszáradva tűnik el.

Nyúlnál érte, egyre jobban,
de érzed, el már nem éred.

Bízol magadban, titokban,
hogy holnap újra feléled.