Meghallasz egy zenét,
s borsódzik a hátad.
Vad képet tár eléd,
vérforralón áthat;
vagy mint lágy ölelés
kelti fel a vágyat benned.
A Föld szinte kevés,
úgy érzed, most le kell menned
az elfásult golyóról.
Tested fekszik mozdulatlan,
viszont lelked behódol,
akaratlanul, titokban
e rejtett ritmusparancsnak,
mit a fül, és agy dekódol,
s te így feltárod magadnak
kis, eldugott ösvényedet.
Szűz ösvényeken haladnak
a lüktető szív szellemek,
s beléd mind hegyes tőrt döf,
amit a húrok eddzenek.
Mint tengernyi kisördög
állnak vigyázban rajtad
az ágaskodó szőrök,
és megráznak, hogy hallgasd:
a végtelen, bepörgött
fantáziavilág
egy lüktető ár-apályt
belülről áraszt ki rád,
mely felhoz annyi ásványt,
amely fellett a világ
robot módjára átszánt.