Gleccser, jéghegy olvad, a Föld melegszik, -
s közben hideg szív még jobban kihül.
Veszély károg. A tudós jóslatokkal
az ember most még inkább egyedül.
Isten egyforma, bármilyen a vallás, -
az Ismeretlen szülte, s Képzelet.
Az emberiség hull, részekre hullik, -
vágyeset nyomán új s új baleset.
Így volt eddig, s így lesz ezután. Meddig?
Földrészeken hang, kép gyorsan halad, -
segítő kéz mégis lekötözötten
mikor robban rémítő pillanat.
Kiben bízhatsz? A képzelt Jóság-isten
arca itt-ott, - de legtöbbször sehol.
Éhezések táplálnak túlzabálást.
Hányadék-erkölcs, háborgó gyomor...
A tömeg? Bamba, vaksi óriásként,
ha sziklát dob, - önmagát sebzi meg.
Ki benne hisz, miben hisz? Mily Időben?
S mit ér látással Bölcs Hitetlened?
Lehet: egyszer e földgolyós világból
szépség-világ lesz végül, mely Haza?
Szív, Ész, remélő, bölcsként oly hitetlen, -
és honszeretőn kozmopolita!
Most rossz e Föld, a jó benne fogoly csak.
Mint adhatnának Néked, mondd, Hazát
lökdösődő közélet-rókabálok,
s pénzálarcos, fertőző orgiák?!
A Vers kapu: csillagos tájra nyíló.
Kinyitni félsz? Hát jobb, ha otthagyod!
Az igaz szó nem hízelgő: kegyetlen
megmutatja eltévedt tegnapod
és jelened, melyben tömegek harca
- sziklát dobnak egymásra ostobán - ,
s azt, aki lát, riasztja törpeségük...
s int, megvetőn: ez volna a hazám?!

(2010)