Felébredtem, és nem láttam értelmét felkelni. Miért, hogy lehet ez, tegnap még minden jónak tűnt. Hogyan lett egyszerre minden ilyen üres? Körülöttem az élet és én mégsem tudom meglátni. Én csak ülök és nézek, szomorúan a semmibe. Hogy vált minden értelmetlenné? Egycsapásra másképp látom a világot, és mintha elszakadtam volna tőle. Azt hiszem az én hibám, sok mindent másképp kellene csinálnom, meg kellene változnom. Nem is, inkább vissza kéne változnom azzá aki voltam. Nem tudom megtenni, nem tehetek semmit.
Olyan ez az élet, mint az elsuhanó lámpák fénye a vonat mellett, amik hol kihunynak, hol felerősödnek.
Itt van ez az internet, nagyon jó dolog, lehet rajta ismerkedni is meg minden.
Csak éppen semmi értelme.
Hiszen a vége mindig ugyanaz, a kapcsolat pusztulásra van ítélve. Hogy miért? Talán a személytelenség miatt.
Mégis erőlködik az ember, hogy fenntartsa valahogy, ha már nem tud a másikkal találkozni, legalább tudja, hogy él, hogy minden rendben van vele. De számára mégiscsak eltűnik lassan, az egykor volt barát mintha idegen lenne. Nem megy már a beszélgetés, színtelen, felszínes, önmagunkat is becsapjuk vele. Azt hisszük, hogy törődünk a másikkal, de ez nem így van. Csak álszent kérdéseket ismerünk, és azt hisszük mindenki boldog. Pedig nem az, csak úgy tesz, mintha az lenne. És úgy is kell tennie, mert ha elkezd belegondolni a valóságba, az sok lenne neki és beleőrülne talán. Abba, hogy ahhoz a kevés emberhez, akihez eddig kötődött és szerette őket, többé már semmi de semmi köze nincsen. És ezt nagyrész magának köszönheti.
És egyedül marad.
Meg is érdemli.