Hol volt, hol nem, volt egy nagyon derék ember, aki a Sütögető Sándor névre hallgatott, és valóságos ezermester volt. Mindenhez értett a ház körül, ráadásul olyan sajtos pogácsát tudott sütni, hogy még az is megnyalta utána mind a tíz ujját, aki nem is kapott belőle.
Ezt a Sándort Kalapos Embernek nevezték, merthogy egyedül ő viselt kalapot a faluban, ráadásul nem is akármilyet: fácántollal díszített gyönyörűségest.

Még a városból is el-ellátogattak Sándorék sajtos pogácsájáért. Könnyű volt megtalálni a házukat, mivel a kertkapu felett óriási festett cégtábla sajtos pogácsaevéstől boldog családot ábrázolt: férjet, feleséget, leánykát, fiúcskát, fekete macskát, de még egy őrző angyalka, meg egy ördögöcske is pogácsát falt a képen.
Arra járt egy ördög, megtetszett neki a cégtáblán a pogácsa, meg a fekete macska. Bezörgetett a kertkapun.
Kijött Sándor, azután visszakiabált a feleségének:
- Hé, gyere, drágám, itt van egy ördög, pogácsáért!
A felesége már hozta is a pogácsákat egy tálcán, de majdnem földre került a tálca, pogácsástul, annyira meglepődött az asszony az ördög láttán. No igaz, ami igaz, fekete volt az ördög, ijesztően, de nem feketébb, mint a Kalapos Emberék fekete macskája.
Az ördög gavallérosan fizetett a tizenöt pogácsáért, de azután előhúzott egy zacskó aranyat, és felkínálta a fekete macskáért.
- No már cicánkat, azt a Csibészkedő Menyusbenyust, nem adjuk, semmiért! - kiáltotta szinte egyszerre a Kalapos Ember, valamint felesége, és két gyermekük. Ám a cica, Menyusbenyus, odasúgta a Kalapos Embernek:
- Adjon csak oda, gazdám, a zacskó aranyért! Túljárok én az ördög eszecskéjén!
Visszajövök! Nem kell engem félteni, az ördögöt annál inkább!

Sándornak sehogyan sem akaródzott ebbe belegyezni, az ördög pedig olyan erősen szerette volna a fekete macskát, hogy még egy körtenagyságú gyémántot is előhúzott valahonnan, a zacskó aranyhoz, ráadásnak. A cica, Menyusbenyus, felugrott az ördög vállára, hozzádörgölődzött. Erre a patás odadobta a zacskó aranyat, meg a gyémántot a Kalapos Ember elé, és elnyargalt az annyira áhított cicával.

Szerzett az ördög a cicának, kolbászt, hurkát. Jóllakott Menyusbenyus, azután leheveredtek egy szénakazal oldalába. Az ördög hamarosan már húzta is a lóbőrt, horkolt erősen.
A cica viszont nem a lóbőrt húzta, hanem az egérbőrt kapta el, két egéren is. Az egyik egeret betessékelte az ördög bal fülének járatába, a másikat pedig az ördög jobb fülébe. Az egerek azonban nem maradtak nyugton az ördög fülében.
Felugrott az ördög, elkezdte ütni öklével a jobb fülét, meg a bal fülét. Addig ütötte, amíg a két egér el nem pusztult benne, ám az ördög feje is bánta az ütéseket, csudamód.
Jujgatott is ám, panaszkodott a cicának. A cica felsóhajtott:
- Lehet, hogy Boszorkány Manci megátkozott téged, amiért fekete cicát vásároltál, vagyis engem! Reménykedjünk, hogy nem jön elő ismét az átok.

Lefeküdtek, reménykedtek, illetve az ördög reménykedett csak, azután megint elaludt, húzta a lóbőrt. A cica viszont nem álmosodott el, hanem felcsípett két egeret, és beleengedte őket az ördög tágas orrlyukaiba.
Felugrott az ördög, püfölte az orrát, nem tudta, hogy mi történt vele. Ám egyszerre megszűnt a fájdalom, mivel az egerek szétlapultak az orrában. Az ördög orra viszont addigra még nagyobb uborka lett, mint volt addig, és vereset eresztett. Felkiáltott az ördög, átkozódott:
- Borzas borz, rút denevér! Púpon pata de zenél! Ördög vigye azt a Boszorkány Mancit! Mint szabadulhatnék meg az átkától?!
- Van rá egy mód, de nem olcsó, - válaszolta a cica. Úgy hívják: visszaadás. Hány zacskó aranyad, és hány gyémántod maradt még?!
- Már csak kettő mindegyikből ... - siránkozott az ördög. Elég lesz?!
- A volt gazdám nagyon jóságos ember, talán visszavesz engem annyiért, ha alázatosan rimánkodsz... Ám ne szólj neki semmit Boszorkány Manci átkáról, mert akkor esetleg meggondolja magát!

Eljött a reggel. Az ördög sietősen vitte a cicát, vissza a Kalapos Ember családjához. Nagy hajlongások közepette átadta a két zacskó aranyat, meg a két nagy gyémántot, a Kalapos Ember feleségének pedig kezet csókolt. Így könyörgött:
- Méltóságos Pogácsasütő Úr és Úrnő! Kegyelmet kérek! Visszahoztam ezt a Mancis cicát, akit Bo..., akarom mondani, akit borzasztóan megszerettem, de mégis beláttam: itt jobb helye van, mint a pokolban. Nincs több aranyam, nincs több gyémántom! Alázatosan kérem, hogy vegyék vissza ennyiért!

A Kalapos Ember levette a kalapját, azután újra feltette, miközben úgy tett, mintha a visszavételt fontolgatná, majd kibökte:
- No rendben! Üsse kő, belegyezem!
Az ördög magasra ugrott örömében és elnyargalt. A Kalapos Ember és családja, meg a cica, szintén magasra ugrott, ugyancsak örömében. Nagy kérdés, hogy kinek volt nagyobb az öröme, de ezt már nem az én tisztem eldönteni.