Ha a csöndben voltam és szóltam,
Két hangot hozott vissza a visszhang
A Tied és az Enyém
Minden kétes pillanatomban ez adott reményt.

Karomat nyújtottam feléd, Te belekapaszkodtál
S ahelyett, hogy a mélybe löktél volna, mellettem helyet foglaltál
Egymás mellett ültünk az utunkon
Nem volt semmi fal közöttünk soha úgy gondolom.

A tenyeremben kínáltam fel neked a világom,
Te a szívedben őrizted, s visszaadtad volna bármikor, ha úgy kívánom,
S már Te jelentetted nekem a világot
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer mást látok benned.

De most mást látok, s ez megijeszt,
Szíved szívem és engem úgy érzem magából kirekeszt,
Eltávolodtunk egymástól, lehet hogy végleg
Ne szaladj el tőlem olyan távol, kérlek!

Nem akarlak elveszíteni, csak ha te is úgy akarod,
Mond meg őszintén, ha az igazságot el nem takarod,
Egy mosolygós szóval, egy édes hazugsággal,
Úgy teszel, mintha nem törődnél már senki mással.

Ha egyedül lennél a tengeren
Mentőcsónak lennék, ki szívednél megpihen,
De amíg bizonytalan, amit látok..
Segíts, hogy megláthassam a valóságot.

Remélem, helyrejön minden, erre kicsi az esély,
Hisz ultimátumot adtál nekem, ezt nem egészen értem Én,
Hogy romolhat így el egyszerre minden,
S lenézek és látom a talaj eltűnt, s arccal a mélybe estem.

2005. október 23.