Szürkül az ég, kel fel a Nap.
Pont úgy, ahogy mindig szokott.
… Mégsem! Valami „rendet hagy”,
hagyva a kellem látszatot.

A hajnali horizonton
egyes felhők most úgy szállnak,
akár a réten a zordon
széltől felborzolt fűszálak;
rendezetlen rendben úszva.

De máris változott a kép.
Nyughatatlanul mozognak,
mintha az lenne most a tét,
hogy a sötétzöld toronynak
minél hamarabb elérjék
lengő célszalag csúcsait.

Tüzes töviskoronának
látom mostmár őket, amint
a táj fölött egybeállnak
véres, izzó kínfejékként.

S a sötét, zsibbadt faszálak
úgy fogadják homályfényét,
mint vizet a szomjas állat.
Hisz a törzsek takart tövén
most még nagy kincs, ha kósza fény
a meghűlt lombon léphet át,
ahol még az éjmassza-lény
trónolva sötét törvényén
lengeti a nyirkos kaszát.

Ismét, újra más a látszat.
Szürkésfehér monstrumhernyók
lassan, de biztosan másznak,
majd eltűnnek az égbolton.
Búcsút intenek a tájnak
habpamacsok közé bújva.
Ki tudja, hogy lesz-e módom
viszontlátni őket újra?!